Ha lenne egy időgéped, hova utaznál vissza, és miért?
Az 1800-as évek Párizsába, Arthur Rimbaud korába, amikor kulturális és művészi értelemben is fontos változások mentek végbe. Elutaznék a szamurájok korába is. Érdekel Japán, a keleti kultúra, a vallás, és az a fajta intelligens letisztultság, ami a szigetország lakóit jellemzi. Azt tartják, hogy minél önazonosabbak vagyunk, minél inkább megtanulunk tiszta lelkiismerettel, becsülettel élni, tudatosan fókuszálni a feladatainkra, annál boldogabbak lehetünk. Még a Covid-járvány idején határoztam el, hogy készíttetek egy tetoválást a jobb alkaromra, amelyen egy szamuráj lesz látható. Az ilyen kitaszított, magányos „rónin” harcosokat találom rokonszenvesnek. Ebben az időszakban szakmailag én is magamra maradtam. Rá kellett jönnöm, hogy nem társulatban, hanem szabadúszóként kell gondolkoznom. A betagozódás, a változó igényeknek való megfelelés sohasem ment jól.
Korszakok váltakoznak a színművészetben. Volt, amikor az emberek az alapján választottak darabot, hogy ki írta. Azután aszerint, hogy ki játssza. Ma pedig sokak szerint az a legfontosabb, hogy ki rendezte.
Ennek megvannak a maga hagyományai a magyar színházi életben. Talán a kaposvári Csiky Gergely Színház nagy korszakától indul, majd a társulat kulcsemberei által megalapított budapesti Katona József Színházzal folytatódik, de tapasztaltam én is a Nemzetiben anno. Léteznek olyan mondatok a szakmában, hogy az éhes színész a jó színész, ami nem hiszem, hogy a színészt helyezi előtérbe. A mi generációnk ezt kapta örökül. Pedig színész nélkül nincs színház. Látható, hogy ennek a trendnek kezd leáldozni, hiszen, ahogy a kereskedelmi televíziók, amelyek még mindig nagyobb ismertséget hoznak egy színésznek, mint a színház vagy akár a film, ontják magukból a „sztárokat”, ezért ismételten az egyének kerülnek előtérbe, illetve az, hogy mennyire eladhatóak. Öt-tíz évvel ezelőtt évi egy-két filmet forgathattunk, emellett sokan szerepeltünk sorozatban, és volt legalább egy bemutatónk. Egyre szűkülnek a lehetőséget, ezért tudatosan nyitottam a közösségi médiában a különböző együttműködések felé.
Mennyire érezted magad sikeresnek az első nagy siker után, és hogyan tudtad összeegyeztetni a művészt és a sztárszínészt?
Jó családba születtem. Mindig két lábbal álltam a földön. Egy-két év volt az életemben, amikor alig tudtam anélkül végigmenni a körúton, hogy ne kelljen minden villamosmegállóban megállnom egy-egy fotóra valakivel, de azt is a helyén tudtam kezelni.
A sztárság nem veszélyes a színészre?
Intelligencia kérdése. Volt olyan időszak az életemben, amikor elhittem magamról, hogy fontos vagyok. Azután rájöttem, hogy kis ország kis piaca vagyunk. Nap végén ott maradtam egyedül, számtalan negatív és pozitív energiával, és csak azt kérdezgettem magamtól, mit is szeretnék valójában az életemtől.
Mit csinál egy színész? Tükröt tart a társadalomnak, és ha szerencséje van, jó ízléssel és adottságokkal, megfelelő formában teszi.
Egy időben a magyar színházi és filmes ipar az olyan színészek közé sorolt, akivel nagyon nehéz együtt dolgozni.
Véleményekkel nincs értelme vitatkozni. Mindenki azt gondol, ami szeretne, azzal nekem nincs dolgom.
A színház már a gimnázium alatt jelen volt az életemben, hiszen aktív tagja voltam a Török Tamás által alapított Déryné Vándorszíntársulatnak. Azután elsőre felvettek a főiskolára. Miután végeztem, 2007-ben leforgattam az első filmfőszerepem a Megy a gőzösben. 2009-ben jött a Made in Hungária, ami az év legnézettebb magyar filmje lett, számos fesztiválon is bemutatták.
Igen, volt egy egészséges magabiztosságom. Azt tanultam, hogy a végeredmény a fontos, ami alapján majd engem is megítélnek, de legalább ennyire fontos az út is. Minden, ami belőlem egy adott helyzetben kiszakad, egy belső okból indíttatik. Lehet az félelem, pánik, frusztráció, vagy egyszerűen csak annyi, hogy rossz napom van. Idővel megtanultam jobban fókuszálni.
Addig viszont számos apró háborút kellett megvívnod, konfliktusba kerülnöd magaddal és másokkal.
Kinek nem? Végtelenül érzékeny és magamnak való vagyok, akire nagyon hat a környezete. Ritkán engedek valakit közel magamhoz. Színházi körökből is csak egy barátom van. Azt hiszem, a szakmai utam éles szemmel járom, viszont a magánéletemben sokszor egyáltalán vagy csak későn vettem észre a bántalmazót, a manipulátort. Ma már, ha jelez a belső hangom, jobban felismerem, de azért emberismeretből még van hova fejlődnöm. A gyerekeimmel való kapcsolatomból is sokat tanultam saját magamról.
Játszom Pintér Bélával és társulatával a Réka és az Oltatlanok, valamint a Marshal Fifty-Six című darabokban. Pintér Bélát az elmúlt húsz év legnagyobb magyar kortárs drámaírójának, rendezőjének és színészének tartom. Maga írja és rendezi a darabokat. Személyében adott az erős vezető, aki nem terheli feleslegesen a színészeit, nem szükséges mosolyognunk egymásra csak azért, hogy a későbbiekben abból előnyünk származzon. Ezért minden, ami körülöttünk történik az, ami. Teszem a dolgom, és annak alapján dicsérnek vagy kérnek számon. Ez is sokat segít.
Pályád elején az egyik megfogalmazott célod az volt, hogy Oscar-díjas színész legyél. Már a kezdetekben „nagyokat” szerettél volna játszani. Mi táplálta az éhségedet?
Tizennyolc évesen tudatlan és nagyravágyó voltam. Azután jött az élet, és megtanított elfogadni bizonyos dolgokat. Igyekeztem lépésről-lépésre haladnia a cél felé. Úgy érzem, tizenöt éves lemaradásban vagyok az elképzeléseimhez képest. Nem volt könnyű elfogadnom. Van egy mondás miszerint minden ember a körülötte lévő öt ember átlaga. Az elmúlt két-három évben nagymértékű takarítást kellett végeznem, hogy ne legyenek belső feszültségeim. Ma már jobban tudom, kinek és mennyire adhatom át a kontrollt, egyáltalán szükséges-e, kik fölött szeretnék ellenőrzést gyakorolni, és az nekem jó-e.
Oscar-díjas még nem lettél, nagyokat viszont játszottál: Jézust és Hamletet is életre keltetted a filmfőszerepek mellett. Mitől lesz valaki nagy színész?
Egyre inkább azt gondolom, hogy a marketingtől. Amikor egy közepes tehetség tömegeket képes megmozgatni a közösségi média csatornáin keresztül, és ezt észreveszi egy kereskedelmi televízió, felajánlanak neki egy szerepet a sorozatukban, onnantól kezdve mindegy, milyen adottságai vannak. Ha szobrokat kezd el készíteni, akkor azt fogják rajongani az emberek. Ha azt találja ki magának, hogy festő lesz, miközben nincs anatómiai ismerete, a követői szemében zsenivé avanzsál. Ez a marketing hatalma.
Ezzel együtt azt gondolom, hogy a hosszú távú tervezéshez elsősorban alázatra, türelemre, szorgalomra van szükség, meg persze önismeretre és tehetségre.
Kihez szeretnéd magad közel érezni?
Álltam egy színpadon Garas Dezsővel, Hollósi Fricivel, Benedek Miklóssal, Lázár Katival, egy előadásom után Törőcsik Mari hivatott ki az öltözőmből, hogy gratuláljon. A fiatalok közül játszottam Jordán Adéllal, Kovács Patríciával, és még sorolhatnám. A már említett két Pintér-darabban együtt szerepelünk Gálvölgyi Jánossal. Láthattam azt az alázatot, ahogy végigülte velünk a hat-nyolc órás próbákat, mindezt nyáron, tikkasztó forróságban. Amilyen tisztességgel készült minden nap.
Csodálatos színházi és filmes szakemberekkel dolgozhattam együtt. Ebből a szempontból nincs hiányérzetem. Ha a szerepek irányából közelítek a kérdéshez, akkor mindenképp Platonovot és Ivanovot (Ivanov Anton Csehov drámáinak főszereplői – a szerk.), képes lennék átrágni az idegrendszeremmel. Mégis, a klasszikus szerepek eljátszására egyre kevésbé van lehetőségem. Ez egyrészt rajtam múlik, másrészt azon a színházi környezeten, ami jelenleg körbevesz minket.
Volt, amiben kifejezetten megbuktál?
Igen. Persze az évek távlatából előfordul, hogy arra jövök rá, hogy nem is feltétlenül én lőttem a kapufát, hanem azok, akik kívülről látták az adott produkciót. A Nemzeti Színházban az Orfeusz alászáll kapcsán azt éreztem, hogy a rendező (Sopsits Árpád – a szerk.) kitalált egy formát, aztán megakadtunk, nem értettük egymást. Az Orlai Produkció Dühöngő ifjúság előadásai alatt azt éreztem, hogy jobb a figurám szövete, a viszonyrendszere, mint az, amit sikerült belőle megvalósítanom.
Milyen vagy embernek?
Próbálok olyan ember lenni, amilyen színész vagyok. Egyre kevesebb eszközzel, de több titokkal játszom. Nem szükséges mindig faltól falig rohangálva üvöltözni. Minél közelebb van az, amit látsz tőlem egy színpadi alakítás során és az, amit most és itt az asztalnál, ahol beszélgetünk, annál jobb úton járok. A gyerekeim miatt sem engedhetem meg magamnak, hogy önzőbb legyek. Ők mindig olyan tükröződő felületeim lesznek, amelyben képes leszek leszűrni, milyen ember vagyok.
Kaposváron születtél, ahol a szüleid nyitották az első magángalériát. Milyen a viszonyod a művészetekkel?
A művészet mindig az életem része volt. A galéria előtt már volt egy képkeretező üzletünk, amelyet még a nagyapám alapított. Gyerekként festők, szobrászok, keramikusok, zenészek és persze színészek között éltem. Emlékszem, anyukám egyszer megkért, hogy kísérjem el Gryllus Dorkát a Fő utcára, és mutassak meg neki valamit. Tizenéves srác voltam, mereven néztem magam elé, annyira zavarban voltam. A szüleimmel mindig felnőtt előadásokra jártunk. Egy alkalommal megéreztem a száraz jég, egy másik alkalommal a lőpor illatát, és rögtön megszerettem a titokzatos színházi légkört. Amikor a Színház- és Filmművészeti Egyetem elvégzése után Znamenák István lehívott Kaposvárra játszani a Fekete Péterbe, az első olvasópróba után elkezdtem bolyongani a színházban. Mindenre kíváncsi voltam, fogdostam a kilincseket, simogattam az ajtófélfákat. Bementem a színpadra, és csak álltam egyedül a csöndben. Kifelé megérintettem a függönyt. A színház kellékesétől egyszer kaptam egy darabot a színház régi függönyéből. Azóta is őrzöm. Minden elődöm energiája ott hömpölygött körülöttem, maga volt a földöntúli csoda. A darabot klasszikus díszletben, egy nagyon szép hófehér öltönyben játszottam. A harmadik felvonásban beléptem a színpadra mint Lucien Ouvrier, és azt éreztem, ez az a színház, amibe gyerekként beleszerettem.
Visszatérve a kérdésedre, a művészet a mai napig körülvesz. Megrajzolni egy embert, átadni egy érzést műfajtól függetlenül nagyon nehéz. Amíg egy festő a képzeletét az ecsetje révén kelti életre, addig színészként az érzelmeimet az arcomon, a számon, a pillantásomon keresztül adom át a nézőknek. Amikor kiállok a színpadra, az emberek arra gondolnak, amire én szeretném. Tudom, hogy nézőként hol fogsz nevetni, hol fogsz elérzékenyülni, mert ismerlek.
Mást jelent ma színésznek lenni, mint évekkel, évtizedekkel ezelőtt?
Megváltoztak a játékszabályok. Ma nem lennék kezdő színész. Ha mégis, polgári állás után néznék, legyen az biztosítás közvetítő vagy villanyszerelő. 2009-ben utaztunk ki a Made in Hungáriával a Golden Globe-ra. Az első utam egy klasszikus amerikai hamburgerezőbe vezetett, ahol a felszolgálóról kiderült, hogy színész. A történet nagyon megmaradt bennem. Nem vagyok jós, de azt éreztem, hogy tíz év múlva luxus lesz színészettel foglalkozni. Keresem annak lehetőségét, hogy mással is foglalkozzam, a színház pedig megmaradjon egy meghatározó hobbinak.
Zavarna, ha elfelejtenének?
Egyre kevésbé, de azt hiszem, egy ideje igyekszem csak olyan dogokban részt venni, amelyek révén majd talán emlékeznek rám.
Fotók: Valuska Gábor
Ha tetszett a cikk, ez is tetszeni fog: kattints, és olvasd el Gryllus Dorkával készült interjúnkat!
