hirdetés
„Gyermekkoromban szakács szerettem volna lenni. Sosem éreztem, hogy pénzügyi pályára születtem, inkább racionális döntés volt, hogy közgazdásszá váljak. Tíz évet töltöttem ezen a területen, de nem úgy tekintek rá, hogy bár ne történt volna meg, hiszen rengeteget hozzám tett. Persze megvoltak a maga keretei, de megadta azt a skillt, illetve meggyőződést, hogy mindent meg tudok oldani. Vállalkozóként ez most nagyon jól jön” – mesélte Antalik Lili, aki mindig is kedvelte a kreatív tevékenységeket, de sosem gondolta, hogy egyszer festő lesz.
Lili életébe egy Görögországban elszenvedett, robogós szerencsétlenséggel, és a szerettei mint megtartó háló iránt érzett hálával toppant be a festészet.
„A baleset után sajnos tolószékben indítottam és egy darabig rászorultam mások segítségére. Karácsony körül, két hónappal a történtek után azt éreztem, hogy a hagyományokhoz hűen, valami személyeset szeretnék adni a szeretteimnek. Az az ötletem támadt, hogy készítek mindenkinek egy képeslapot és őszintén leírom, hogy mit jelentenek nekem. Ekkor még nem mozgott a kezem, de előbányásztam egy korábban spontán vásárolt festékkészletet.”
A kis lapok megfestése után éreztem, hogy mást is szeretnék vászonra vinni. Régebben nem is sejtettem, hogy ez bennem van” – mondta Lili. Az alkotás során újra meg újra felbukkantak benne a baleset emlékképei, mintha az ecset a keze meghosszabbításaként segítene mélyre nyúlni a szívébe és felszínre hozni az összegubancolódott érzéseket.
„Egy kis sziget hegyvidéki útjain robogóztam, amikor egy kanyarban megcsúsztam és elestem. Szerencsére hamar érkezett segítség, nem voltam egyedül ebben a helyzetben. Bár sok részlet homályos, vannak kitörölhetetlen képek” – idézte fel Lili.
„Nem volt egyszerű értesíteni a mentőket; a pontos helyzet meghatározása és a nyelvi akadályok is nehezítették a dolgot. Egy francia család autóval állt meg segíteni és így sikerült lejutni a kikötőbe, ahol végül megérkeztek a mentők. A várakozás sajnos hosszúra nyúlt és ez súlyosbította az idegkárosodást. A helyi kórház nem igazán volt felkészülve ilyen balesetekre, így még hosszasan vártunk az ortopéd orvosra, aki végül vissza tudta tenni a kificamodott vállamat.”
Lili vállficama és válltörése következtében elnyomódtak a tricepszet, bicepszet, alkart és az ujjakat is mozgató idegek, a hatalmas fájdalom mellett ez a bénulás volt a legijesztőbb számára.
„Akkor még nem is realizáltam, hogy hét helyen eltört a lábam. Azt is sok trauma érte, de annyira rémisztő volt, hogy nem mozgott a karom, hogy valahogy úgy gondoltam, az nem is számít. Fojtogató érzés volt mindezt a semmi közepén, idegen országban átélni… A kis szigetről egy pár órás hajóúttal átkerültem Athénba, ott is elláttak, de szerettem volna, hogy a műtétre itthon kerüljön sor. Akármennyire nem könnyű a magyar egészségügy helyzete sem, az otthon biztonságára vágytam.”
Bár épp a baleset napjával – november elsejével – léptek érvénybe a koronavírus-járvánnyal kapcsolatos szigorítások, Lili nagyon örült, amikor landolt a repülő Budapesten. Az öröm és félelem kuszaságába egy pillanatnyi fellélegzést hozott, hogy a mentős nagyon kedves volt, és megengedte, hogy édesanyja vele legyen, amíg nem tolják fel a kórtermekhez.
„A mai napig fel tudom idézni, milyen volt, amikor anyukám először meglátott… Ez a baleset nemcsak velem történt, hanem a szeretteimmel is” – hangsúlyozta a festő, aki először a balesetin töltött három hetet, ahol a lábát szépen helyreállították, de a vállával és a karjával nem tudtak érdemben foglalkozni.
Átütő eredményt Dr. Pintér Sándorral, a Kiskunhalasi Kórház Traumatológia és Kézsebészeti Osztály osztályvezető főorvosával tudtak elérni, aki Lili szerint nem csak szakértelmével és a műtétekkel, hanem emberséges hozzáállásával, empátiájával is rengeteget segített.
„Az egyik legnagyobb akadály, amit ez előtt le kellett küzdenem, hogy az egészet bizonytalanság lengte körül, mindenhol azt a választ kaptam, hogy vagy meg fog gyógyulni vagy nem. Voltak olyan konzultációk, ahol ezt egészen kegyetlenül közölték: készülj fel, hogy ez ennyi, így fog maradni a karod, sántítani fogsz, és ha egyáltalán sportolhatsz majd, legfeljebb az úszás jöhet szóba – de azt is csak akkor, ha a kezed javul valamennyit. Ennek ellenére mentem előre.
Hosszadalmas folyamat volt, de hamar felismertem, hogy az én felelősségem, hogy felépüljek. Tudtam, hogy más nem fog helyettem meggyógyulni, eljárni gyógytornára vagy kezelésekre. Egyfajta projektként tekintettem rá: mindig kérdéslistával érkeztem az orvosokhoz, kerestem a következő lépést, szakembert, mentem vízitornára, fizikoterápiára, gyógymasszőrhöz. Nagyon motivált voltam, hogy vissza tudjak térni az aktív életbe.”
Lili úgy véli, szerencse a szerencsétlenségben, hogy a bal kezéről van szó, aminek sok funkcióját át tudta közben venni a jobb. A műtétek és kezelések sora után, amikor mozogni kezdett, tudatosította, hogy ez még nem azt jelenti, hogy a finommozgások is rendben visszatérnek.
„Van, ami még most sem megy, de az érzékelés már 90%-osan visszajött és a zsibbadás is sokat csökkent. A folyamatos zsibbadáshoz, bár ijesztőnek tűnhet, hozzászoktam, nem ezen van a fókuszom. Nem tudom, mire lehet még számítani, de ezzel már csodásan együtt tudok élni, nincs bennem veszteségérzés” – osztotta meg velünk az alkotó, akivel éppen a baleset évfordulójához közeledve interjúztunk, de azt mondta, minden évvel kicsit könnyebb ez az időszak.
„Az első évforduló nagyon nehéz volt, ám a tavalyinál megvolt az első próbálkozásom, hogy újra volán mögé üljek. Ma már forgalomban is tudok vezetni, ami nagy győzelem. Míg az elején minden arról szólt, hogy mit veszítettem, milyen fájdalmak és félelmek uraltak, három év távlatából, a belső utamon járva már tudok úgy nézni rá, hogy mit nyertem, márpedig rengeteget” – fogalmazott Lili, akinek családján túl Temesvári Orsi reziliencia coach jelentette (és jelenti ma már barátként) a megtartó közeget.
„Egy másik mágikus találkozást is a baleset környékére lehet visszavezetni. Noét, akivel közösen építjük a festővállalkozásunkat, a gyógytornászomon keresztül ismertem meg. Még a pénzügyes főállásomban dolgoztam, amikor rádöbbentem, hogy vásznakon túl falakat is szeretnék festeni. Akkor még nem tudtam, hogy ezt hogyan lehetne megvalósítani, Noé segített ebben. Nagyon egy hullámhosszon voltunk értékrendet, minőséget, munkarendet és lelkesedést tekintve is. Ma már együtt dolgozunk.”
Lili szerint, ha valaki két évvel ezelőtt azt mondta volna neki, hogy fizikai munkát fog végezni, szürreálisnak tűnt volna. Eleinte az alkotás inkább a saját félelmeinek, fájdalmainak lenyomata volt, de az út során megszületett benne a vágy, hogy másokkal is megossza ezt a belső erőt, ami segített önmaga mellé állni.
„Az alkotás számomra nem csupán önkifejezés, hanem egy kapocs a világgal, amelyen keresztül az élet sebeit gyógyító víziókká alakítom. Célom, hogy a mindennapok kihívásait, örömeit és nehézségeit alkotásaimba formáljam, ezzel inspirációt nyújtva másoknak.
Mindegy, hogy egy szoba falainak felfrissítéséről, egy ütött-kopott ajtó újjávarázsolásáról, dekorfalakról, absztrakt festményekről vagy a róluk készült nyomatokról van szó” – Lili tele van lendülettel, és ma már két egészséges kézzel habzsolja a festést-mázolást. Az életet.
Fotó: Antalik Lili
Tetszett a cikk? Ez is tetszeni fog!
„Csak egyetlen dolgot tehetek: festek” – Interjú Kalán Viktória festőművésszel
hirdetés
