A figyelem ára
A szakember szerint a parentifikált gyerekek – vagyis azok, akiknek gyerekként a szülő érzelmi vagy gyakorlati támaszává kellett válniuk – felnőttként különösen veszélyeztetettek a kiégés szempontjából. Mindez azért lehetséges, mert nem tudnak határt húzni, nem érzik, hogy fáradnak vagy kimerülnek. Ezek az emberek jellemzően rendkívül sokoldalúak, kitartóak, egyszerre rengeteg feladatot visznek, ám mivel saját szükségleteiket háttérbe szorítják, gyakran csak akkor állnak meg, amikor már testi vagy lelki krízisbe kerülnek.
A parentifikáció egyik legnagyobb ára éppen az, hogy a figyelem mindig kifelé irányul. A gyerek azt tanulja meg: akkor értékes és szerethető, ha segít, megold, támogat, gondoskodik. Ez az oka annak, hogy az önreflexió nem tud fejlődni ezekben a családokban, mert nem ezt jutalmazza a szülő.
Ennek következménye felnőttkorban is megmutatkozik. A parentifikált ember gyakran olyan párt választ, akinek újra gondoskodhat, akinek ismét ő lehet a támasza. A dinamika ismerős, ezért biztonságosnak érződik. Közben azonban az önbizalom sérül: a szerethetőség érzése a teljesítménytől válik függővé, vagyis, „ha mindent jól csinálok, akkor szerethető vagyok”.
Saját fájdalmaiból is tanult
Bibók Bea a beszélgetésben saját édesanyjával való kapcsolatáról is őszintén mesélt, és kiemelte: a valódi feldolgozáshoz elengedhetetlen a fájdalom megélése. Mindezt nemcsak szakemberként, hanem saját megélés alapján is állítja. Elmondása szerint ő is megélte egy fontos belső változást, és ez után kezdte felismerni azokat az értéket is, amiket a szüleitől kapott: egyebek között az édesanyja szépérzékét és az édesapja alkotó tevékeny természetét, vagyis a családi örökség pozitív részeit. Ez segítette őt abban, hogy a sérelmek mellett a hálát is meg tudja élni.
„Lehetünk hálásak azért, amit kaptunk, és lehetünk dühösek a veszteségeinkért is. Ez a két érzés megfér egymás mellett” – hangsúlyozta.
Bibók Bea a fentiek kapcsán elmondta: a terápia célja soha nem a szülők hibáztatása, hanem az, hogy az ember lojális tudjon lenni saját magához, miközben reálisan látja a múltját. A történések nem változnak meg, de az igen, ahogyan viszonyulunk hozzájuk.
Mit jelet a boldogság?
Bibók Bea a podcastben arról is beszélt, hogyan viszonyul a problémákhoz és a nehézségekhez. Úgy látja, nincs problémamentes élet, és a boldogság sem egy állandó, felhőtlen állapot.
„Szerintem az a jó élet, amiben a kompetenciáinkat meg tudjuk élni, amiben csillog a szemünk, és nem ijedünk meg a feladatoktól” – fogalmazott.
A szakember szerint az élet természetes része, hogy örömök és nehézségek váltják egymást. A valódi biztonság pedig nem abból fakad, hogy nincsenek problémáink, hanem abból, hogy bízunk benne: képesek vagyunk megküzdeni velük.
Az intimitás komoly védőfaktor
A beszélgetés végén a szexualitás fontossága is szóba került, Bibók Bea pedig hangsúlyozta: a kielégítő szexuális élet nemcsak a párkapcsolat, hanem a testi-lelki egészség szempontjából is kulcsfontosságú.
Szerinte, ha valaki örömmel tud kapcsolódni a saját szexualitásához, jól érzi magát a testében, érzelmileg biztonságban van, és rendszeresen megéli az intimitást, az hosszú távon is komoly védőfaktort jelenthet, különösen az öregedés időszakában már csak azért is, mert aki szexuális életet él, az hormonálisan is rendben lesz.
Úgy véli, a szexualitásnak végre természetes részévé kellene válnia a mindennapi beszélgetéseinknek, tabuk és szégyenérzet nélkül. Nemcsak maga a szex fontos, hanem az is, hogy egy kapcsolatban lehessen róla őszintén kommunikálni: ki mit szeretne, mire vágyik, mi esik jól vagy éppen mi nem. Szerint ehhez biztonságos kapcsolódásra és kölcsönös figyelemre van szükség. Olyan partnerre, aki nyitott a kommunikációra, és aki mellett meg lehet élni az intimitást mindenféle megfelelési kényszer nélkül.
A podcast záró részéből az is kiderül, miről szól majd Bibók Bea már készülő harmadik könyve.
