Lia jelenleg egy tudatos, önálló alkotói időszakot él: saját előadásokat hoz létre, olyan szakmai közösségben dolgozik, amely inspirálja. 54 évesen egyértelműen azt érzi, hogy az életében most először él igazán szabadon. A határok meghúzását, a megfelelési kényszer elengedését és az önbecsülés újraépítését ma már nem terhes feladatnak, hanem felszabadító folyamatnak éli meg.
Most végeztünk a fotózással. Hogy érezted magad?
Szerintem életem egyik legszebb fotósorozata készült el. Nagyon szeretek kísérletezni, szeretem, ha egy fotón kicsit más lehetek, mint ami a hétköznapokban látszik, mégis önazonos maradhatok. Voltam már olyan fotózáson, ahol teljesen idegen voltam önmagamtól, és azt a közönség is megérezte. Most viszont minden a helyére került. A stáb kreativitása, az együttműködés… tényleg csak hálát érzek.
A képeken is látszott, mennyire jól vagy most a bőrödben. Hogyan jellemeznéd ezt az életszakaszt akár egyetlen szóval?
A szabadság. De ez a szabadság rengeteg munkával jár. Sok helyzetben kellett lépnem, amikor már azt éreztem, hogy nem érzem jól magam ott, ahol vagyok. Ezek a döntések végül hoztak egy sokkal szabadabb életet. Felépítettem egy vállalkozást, előadásokat hozok létre, olyan emberekkel dolgozom, akikkel öröm együtt gondolkodni.
Kőszínházból kilépni, majd újra önálló útra menni – ez nagy váltás volt. Mi volt a fordulópont?
Azt vettem észre, hogy sokszor áldozatszerepben éltem. Vártam, hogy mások vegyék észre, ha túltolok valamit, ha túl sokat adok és kevés jön vissza. De rájöttem: ez senkinek nem feladata. A határaimat nekem kell meghúznom. Ha valami nem jó, azt nekem kell kimondani. Ez az elmúlt években egy tudatos kísérletezés volt: hogyan tudok önállóbb vizekre evezni. Voltak elengedések is – barátságok, munkakapcsolatok –, amikor tovább kellett lépnem. De minden ilyen döntés végül megerősített. Most már azt érzem: büszke vagyok magamra, és ez az önbecsülés lett az alapja annak, hogy bátrabban húzok határokat.
Mondhatjuk, hogy egy ponton volt egy belső váltás, ami azóta is meghatározza a döntéseidet?
Igen. És nagyon érdekes, hogy ez pont 50 fölött jött el. Sokan mondják: „minek változni már 50 után?”. Pedig hány évet lehet még így élni? Én ezt épp fordítva érzem: nincs időm arra, ami nem jó nekem. Nem azért, mert „kifele készülök az életből”, hanem mert bármikor történhet bármi, és én azt akarom, hogy a saját életemet éljem. Nagyon szeretem a fiatalokat, lenyűgöz a szemléletük. De ettől még a mi korosztályunk is érvényes. Nem fogok még véletlenül sem aláfeküdni annak a trendnek, hogy 50 évesen 30-nak kell látszani. Az 50 az új 50. És én ezt imádom.
Nemrég jelent meg A majdnem tökéletes boldogság receptje című könyved, amely egy előadásból nőtte ki magát, és sokak számára ad kapaszkodót az önismereti folyamatok megértéséhez. Hogyan illeszkedik ez a történet ahhoz az úthoz, amelyről az előbb meséltél?
Nagyon fontos része. A könyv arról szól, hogy milyen mintákat hozunk a gyerekkorunkból, nem hibáztatva a szüleinket, csak megértve, hogy ők is mást kaptak. És hogy ezek a minták hogyan jelennek meg a kapcsolatainkban, a döntéseinkben, akár a szülői szerepünkben. Sokáig azt hittem, hogy a függőség csak alkoholról vagy szerekről szól. De én is függő vagyok. Ez is menekülés, kompenzálás, a szeretetlenség érzésének oldása. Sok nő ismeri fel mostanában, hogy a „mindig mindent megcsinálok másokért” nem szeretet, hanem egy függő működés: félek nemet mondani, mert félek, hogy nem szeretnek. A könyvben erről beszélgetünk Rendi Marival, addiktológiai család- és párterápiás konzultánssal. A színdarab után rengetegen jöttek oda hozzám, hogy végre értik, mi ez bennük. Én is sokáig szégyelltem kimondani. De ma már megkönnyebbülés. És sokkal szabadabb állapot.
A történeted nagyon sok nőt érint meg és rengeteg bátorság van benne.
Köszönöm. Én most ebben az útban vagyok és kíváncsi vagyok, hova vezet. Csak azt tudom: az 50 tényleg az új 50. És ez valami elképesztően jó.
A Pokorny Liával készült teljes interjút a Remind Bookazine téli lapszámában olvashatjátok.
Fotó: Demeret Vanda
