hirdetés
Azokat a véleményeket hallgatom csak meg, amelyek szemtől szembe hangzanak el. A többi nem érdekel.
Nem tudok vele vitatkozni.
Ha zűrzavaros a szituáció, akkor tisztába teszem. Azt, hogy ez rövidebb vagy hosszabb ideig tart-e, a körülmény határozza meg.
Olyasmivel kapcsolatban ajánlatot tenni, amit a saját életemben nem teszek meg, nem megengedhető számomra. A szavahihetőség szinonimái, a becsületesség és a korrektség, nagyon fontos tulajdonságok.
A megfelelési kényszer a szüleim iránt abban befolyásolt, hogy elismerjenek. Erre csak utólag jöttem rá, de nem bántam meg a döntésemet. Az, hogy orvos leszek, a saját fejemből pattant ki. Szerettem volna megoldásokat találni különböző konfliktusokra. Kezdetben a saját magammal kapcsolatosakra: az önbizalomhiányra, a belső bizonytalanságra, az emberi vonások széles palettájára.
Anyám és apám is Jugoszláviában nőttek fel. Az érzelmi konfliktusok kezelése egyikre sem volt fejlett szinten jellemző. Mindketten racionálisan szemlélték a világot, és ennek megfelelően is cselekedtek. Lelki dolgokról alig beszélgettünk, a szüleim nem is feltétlenül tudták, hogy azok lényegesek. Konvencionális volt a viszonyunk.
Az öcsém Budapesten ügyvéd, a húgom az egri Eszterházy Károly Katolikus Egyetemen tanít. Mindhárman éljük a saját életünket. Testvéri viszonyom van velük.
Egy vidéki kisvárosban laktunk, egy régi sváb házban éltünk. Konszolidált család voltunk. Néha, amikor lehetett, utaztunk. Ebből a szempontból jó életem volt. Sok momentum eszembe jutott, de azok csak rám és a hozzám közelállókra tartoznak.
Csernus Imre a Csendülőben és A magyar című könyve a könyvesboltban
Egy barátom még évekkel ezelőtt azt mondta, hogy a csend szóban minden benne van, ami számomra fontos. Igaza volt! A belső csend a belső béke szimbóluma. Leülni, átérezni a pillanatot szintén lényeges. A felcsendülés jelentése is szimpatikus.
Nem használom a közösségi médiát. Egy régi barátnőm létrehozott egy profilt, amire régóta rá sem néztem. Falun a környezeti zajok sem hangosabbak, mint régen. Ott nyugalom van, ezért élek ott. Most egy zárt térben beszélgetünk, ön talán nem is veszi észre, de én hallom Budapest zaját.
Az kétségtelen, hogy használtam túldramatizált elemeket. A fogyasztói társadalomban rengeteg inger ér minket. Idővel elkezdtem azon gondolkodni, hogy milyen kommunikációs csatornán tudom az üzenetemet eljuttatni a másik ember füléhez, ha ő egy jelentős intenzitáshoz van szocializálva. Ahhoz, hogy meghalljanak, máshogyan kellett kommunikálnom. Rájöttem, hogy a legtöbb embernek komoly gondjai vannak az erőszakkal. Azzal az érzéssel, ami akkor fogalmazódott meg bennük, amikor a szüleiknek, a párjuknak vagy a főnöküknek nem mondhatták ki azt, amit az adott pillanatban éreztek. Ezért is szidtak engem, többségük kivetítette rám a saját meg nem oldott frusztrációját és feszültségét.
A műsor két producere megnézte az egyik előadásomat a Corvin moziban. Abban az időben volt egy amerikai pszichológus, Dr. Phil, teljes nevén Phil McGraw, aki a kétezres évek elején indította el saját televíziós műsorát. Ő teljesen más attitűddel, empatikus hangon állt az emberekhez. Ehhez hasonló műsort szerettek volna a magyar producerek, de teljesen más stílusban. Csináltunk egy próbaepizódot, ami tetszett nekik. A nézők közül sokan azt hitték, hogy fizetett statisztákkal dolgoztunk, de nem, mind önkéntesek voltak. A próbaadáshoz az ismeretségi körömből érkeztek az emberek. Az első adás felvételénél a szerkesztők leültek beszélgetni a szereplőkkel, és rengeteg felesleges információval tömték meg az agyamat. Nem tudtam kiszűrni a lényeget. Később két fontos változást vezettünk be. Egyrészt nem voltam előzetesen kíváncsi a szereplők konfliktusaira, azokat élőben mondták el. Csak alapvető adatokat tudtam róluk, a nemüket, a korukat, ilyesmi… Sokszor egészen más problémáról kezdtek el velem beszélgetni, mint, amit előtte a szerkesztőknek felvázoltak. Másrészt az egyik producer észrevette, hogy intenzíven kérdeztem, gyorsan tértem a lényegre, kifejtettem, letárgyaltam, adtam egy ajánlatot, és mindez nem volt több huszonkét percnél, amennyi a műsoridő volt. Amikor az adások élő felvételek lettek, vágás nélkül kerültek adásba, az óra folyamatosan ketyegett visszafelé. Jó volt. Szeretem a feszes megmérettetéseket.
A műsorkészítők szerették volna bulváros irányba elvinni, például bevonni a közönséget, én pedig ezt nem szerettem volna.
Biztos. Nem úgy néz ki, hogy az emberek konfliktusai oldódnának. Egyszer beszélgettem a Magyar Pszichológiai Társaság elnökével, aki azt mondta, hogy az, amit a műsorban csináltam, hozzásegítette az embereket ahhoz, hogy nyugodtan és szégyenérzet nélkül forduljanak segítőkhöz.
A tartástól. A szavahihetőségtől. A felnőttségtől. A hittől.
Önmagában a hit mindenek felett áll. Mindegy, hogy a villámok vadászásában hiszek vagy másban. A hit adja meg a belső tartást. Nemcsak arra gondolok, hogy képes vagyok hinni valamiben, hanem arra, hogy van hozzá bátorságom. Anélkül ugyanis nincs hit. Ha nem vagyok elég bátor valami mellett letenni a voksomat, akkor az csak szószátyárság.
Sok mindennel foglalkozom. Úgy tudom a legjobban megfogalmazni, hogy ha valamivel kapcsolatban azt érzem, hogy abban nincs megmérettetés, nem vállalom el.
A magyar társadalomnak a felelősségvállalással van a legnagyobb gondja. A magyarok nagyon könnyen mutogatnak másokra, hibáztatják a körülményeiket, a politikai közeget, a rendszert és a többi, de azt csak kevesen teszik meg, hogy kimondják: az én felelősségem ebben az, hogy… Miért? Azért, mert félnek, hogy megbicsaklik a presztízsük a környezetük szemében. Ha megtennék, rájönnének arra, hogy minden, amit addig tettek, kapufa, nem vezet sehova, és igazuk lenne. Ezek az emberek többségükben szeretetéhesek és kényszeresen meg kívánnak felelni az elvárásoknak. Alig várják, hogy péntek délután legyen, hogy mehessenek inni, bulizni, piálni, drogozni, vagy csak a nyaralóikba. Menekülnek. A hétfői munkanaphoz közeledve viszont menetrendszerűen megérkezik a krízis is. Furcsa, hogy haladunk a 20. században, és számtalan pszichológiai szempontú felvilágosító iromány van, jelentősen fejlődött az emberek hozzáállása a mentális problémáik megértéséhez, és mégis, Magyarország az egymillió alkoholista országa.
Nem vagyok szociológus, a statisztika sohasem érdekelt, de az tény, hogy a mai magyar mentálhigiéné katasztrofális állapotban van, ami kihatással van a lelki és a testi egészségünkre is. Ennek megoldásához az államnak a segítségére is szükség lenne, már az általános iskolákban beiktathatnák a mentálhigiénés fejlesztést mint tananyagot, de nem látom a pozitív hozzáállást.
Ha az aktuális hatalom eldöntené, hogy konzekvensen, társadalmi osztályról osztályra, legalább nyolc éven keresztül tanítaná a fiatalokat arra, hogy nem szégyen hibázni, hogy nem az a lényeg, hogy valami sikerült vagy sem, hanem az, hogy azért a célért megtettek-e mindent, amit tudtak, maguk a politikai vezetők lennének bajban. A mentálhigiéné fejlesztésével a populáció befolyásolható képessége és befolyásolhatósága csökkenne, ami egyik hatalomnak sem érdeke.
Úgy tudom, a skandináv országokban van törekvés erre, egészen másképpen vannak szocializálva, és mindennek meg is van a pozitív hozadéka. Érdemes megnézni az élsportot. Azokban az országokban, ahol elfogadják, hogy lehet hibázni, azok elkövetése után gyorsan és jól reagálnak. A dánokban, a norvégokban, a svédekben van egyfajta természetes lazaság. Bennünk, magyarokban nincs. Ott van a dolce vita, az édes élet. Kiknek? Csak az olaszoknak? Nekik nincsenek gondjaik? Náluk nincs árvíz? Nincs munkanélküliség? Hogyne lenne! Mégis jobban érzik magukat a bőrükben, mint mi. Azért, mert bátrak, mernek lazák lenni.
Mindenki olyan értékeket tud felajánlani a környezete felé, amelyet ő önmaga felé közvetít. Ha magamhoz őszinte vagyok, akkor az ebből származó értékeket ajánlom a környezetemnek. Ha azt hazudom magamnak, hogy jól vagyok és elkezdek attól tartani, hogy lebukom, teljesen más arcot fogok felvenni, és azzal szemben, aki szembesít a valósággal, agresszívan lépek fel. A belső békétlenség fokozza a környezet felé történő rosszindulatúságot, az irigységet…
Van egy alapvető dolog, amit minden előadásomon elmondok: ha valamiről beszélek, és az az embernek nem inge, ne vegye magára. Az, aki mégis magára veszi, tegye. Az már az ő dolga. Látja, ez megint csak a felelősség kérdése. Ha valaki megvásárol valamit, az kinek a felelőssége? Régóta ugyanannál a kiadónál jelennek meg a könyveim. A marketingeszközök kitalálásán egy csapat dolgozik.
Nagyapámnak meghatározó volt a magyarsága, de mivel érzelmileg ő is zárkózott ember volt, ami jelentős mértékben hozzájárult ahhoz, hogy vastagbélrákban haljon meg, nem beszéltem vele erről. Eszembe jutott, hogy mi lenne, ha annak, aki most apaként vagy nagyapaként olvassa a könyvemet, lehetősége lenne arra, hogy a kötet végén leírja a magyarságáról megfogalmazott gondolatait az utódainak. Azután egyszer a fiú vagy az unoka majd gyanútlanul kezébe veszi a könyvet, elolvassa, és az utolsó oldalon találkozik a felmenőinek az érzéseivel. Ha nekem nem adatott meg, hátha másvalakinek megadatik.
Kiemelt kép: Hajas Orsi; Csernus Imre A magyar könyvbemutatóján: Erdősi Tibor
Tetszett a cikk? Ez is tetszeni fog!
hirdetés
