Soha nem panaszkodom a jetlagre – ezt mindig kicsit póznak érzem másoktól is –, de New York-ban az időeltolódás kegyetlenül korai ébredéseket hoz. Hajnalban már fent vagy, amikor még semmi nincs nyitva, és estére elfáradsz, mert a tested akkor már azt üzeni, késő éjszaka van. Ez az állapot végigkísérte az első napokat, és olyan volt, mintha egyszerre két időben léteznék.
Don Giovanni
Ismét New York-ban vagyok. Hogy miért? Az apropó: Don Giovanni. A Metropolitan Operában játsszák. Régóta él bennem egy különös vágy, hogy ezt a művet újra és újra, más városokban, más rendezésben és szereposztással is megnézzem. Velence és sok más város operaháza is mögöttem van már. Most New York következik, mert amikor megtudtam, hogy itt is műsoron van Mozart kétfelvonásosa, tudtam, hogy ott a helyem. Talán azért, mert Don Giovanni mindenhol ugyanaz, mégis mindenhol más. Mint az emberek.
Emellett volt egy személyes apropója is az útnak: szerettem volna találkozni azzal a színésszel, akivel régóta beszélgetünk már, főleg a digitális térben. Ez a két dolog együtt indította el bennem a vágyat, hogy ismét New York-ba utazzam.

Egy nap – egy múzeum
Talán egy hetet vagy nyolc napot töltöttem Amerikában, nem tudom pontosan, mert az idő utazás közben furcsán működik. Ezzel kapcsolatban mindig van bennem egy ijesztő gondolat: az év 365 napjából mindig az utazás a csúcs, mert ilyenkor az ember közelebb kerül ahhoz, aki lenni szeretne. Ha évente egyszer utazol el, akkor hét éjszakát élsz igazán. Ez egyszerre gyönyörű és félelmetes felismerés.
Az utazásaim során a múzeumok a kapaszkodók, mert ezek maradéktalanul végig vezetnek egy városon, egy kultúrán. Egy nap – egy múzeum. New Yorkban voltam egyebek között nemcsak a Metben, hanem a MoMA-ban, a Guggenheimben és az Amerikai Természettudományi Múzeumban is. Festmények, csontvázak, formák, gondolatok. Utána pedig jöhet a céltalanabb ismerkedés: séta, kávézás, néha valami erősebb is, közben pedig figyelem az embereket, és próbálom elhelyezni magam a körülöttem lévő zakatolásban. Mert délutánra elfárad a szem, estére pedig a lélek is.
@farkasleventeandras ♬ eredeti hang – Farkas Levente András
Mindenki „király” akar lenni
New York most ijesztőbb volt, mint amilyenre emlékeztem. Bármerre néztem, hirdetések vettek körül. A Times Square-en állva olyan érzésem volt, mintha egy pénzörvény próbálna maga alá gyűrni. Óriási a verseny, mindenki „király” akar lenni, és az „erős emberek világa” nagyon erősen jelen van az utcákon is. Ez egyértelműen az erő világa. Habár ez nyomasztó, mégis van benne valami felkavaróan inspiráló. Ha itt, ebben a környezetben meg tudod mutatni magad, akkor utána már bárhol sikerülhet.
Összességében jól éreztem magam New York-ban, egyébként is gyorsan alkalmazkodom, bárhol vagyok. Ha jól vagyok, azért. Ha nem, akkor azért, mert átveszem a hely hangulatát. A sötétséget, a melankóliát, mert az is táplál és inspirál. Gotham City sem véletlenül lett New York allegóriája.
Én mindig jól érzem magam New York-ban, de nem tudnám elképzelni csak itt az életemet. Európa nagyon hiányozna, ezért inkább mozgásban lennék: néhány hónap itt, néhány otthon, néhány máshol, Rómában, Velencében vagy Párizsban. Mert Magyarország nem elhagyható, nélküle nem tudnék létezni. Erősen kötődöm az otthonomhoz.

Később értelmet nyer minden
Szeretek utazni, de az utazások igazi jelentése számomra mindig utólag érkezik meg. Most, ha New Yorkra gondolok, képek jönnek fel. Egy hotelszoba, az éjszaka, ahogy állok a szálloda előtt, és mindeközben a város zúg körülöttem. Hogy meg tudtam-e élni az érzéseimet, amit a hely ott és akkor kiváltott belőlem? Nem tudom. A pillanat megragadása túl nagy elvárás. A „most” megélése egy életen át tartó kísérlet. Talán csak hagyni kell, hogy megtörténjen, és majd később értelmet nyer minden.
Volt azonban egy pillanat, ami különösen megmaradt bennem. Az egyik este egy nagyon jó kínai étteremben vacsoráztam, ahol 700 fűszer tökéletes harmóniája állt össze egyetlen ételben. Az ízek kifogástalanok voltak, de túlrendeltem magam, ezért becsomagolták az ételt. Ahogy kiléptem az utcára, az jutott eszembe: szeretném lerakni valahol a csomagot, hogy valaki megtalálja, és átélhesse ugyanazt a tökéletességet, amit én. De akkor belém hasított a gondolat: vajon az az ember, aki majd megtalálja, ő el fogja tudni mondani valakinek az élményt, amit átélt? Ekkor döbbentem rá, hogy vannak, akiknek az élmény ott ér véget, ahol elkezdődött, mert nincs, akivel megoszthatnák. Ez a felismerés egyszerre volt szomorú és gyönyörű, de egyben nagyon fontos.

És van még valami, ami nagyon lényeges New York-kal kapcsolatban: lett egy kalapom, az apám képe van rajta. Amerikában végig viseltem, és szinte nem telt el úgy egyetlen óra sem, hogy valaki ne mondta volna, hogy „ez a világ teteje”. Azóta ez a kalap hozzám nőtt, már nem is nagyon tudok létezni nélküle. Egyszerre véd és emlékeztet. Legszívesebben még fürdeni is abban fürdenék.
Hogy visszamegyek-e New Yorkba? Akkor igen, ha majd dolgom lesz ott. Mert amikor egy város nem cél, hanem díszlete annak, ami éppen történik velem – az a legizgalmasabb.
Fotó: Farkas Levente András