A Cafe Frei-sztorival a képernyős kreativitást cserélted le az üzletire?
Valahogy úgy, de korábban már a produkciós irodát is üzletemberként működtettem. A kávés világ azonban tényleg arról szólt: találjunk ki egy olyan kávéházat, amilyen nincsen. Itt is megjelenik a first–unique–different.
Azért a kávézót nem ti találtátok ki…
Persze, kávézók voltak, de olyan, ahol választhatsz réz ibrikben adott arab kávét, vagy az akkor induló japán technológiával készülőt, esetleg latint, vagy francia technológiával és eszközökkel készülő afrikai gyarmati stílusú kávékat, hosszút, rövidet, bármilyet – ilyen nem volt. Csak olaszos kávé, espresso-gép és kész. Nálunk meg hatféle kávékonyha. Egyetlen helyen hetvenféle kávéból választani a mai napig sem tudsz sehol máshol.
Miért nem másolnak benneteket?
Mert nagyon melós lenne és bonyolult. Építeni kellett hozzá gyárat, speciálisan pörkölni, kikísérletezni a fűszerkeverékeket, felkutatni a megfelelő termelőket. Felépíteni a brandet, elkészíteni egymás után a nyolcvan–százoldalas magazinokat. Azokat eleinte – ma már nem, de sokáig – az elsőtől az utolsó sorig én írtam. Én megálmodtam a céget, a társam pedig, aki az iparághoz ért, „legyártotta”. És talán azért sem másolnak, mert megváltoztattuk a keretet: azt mondtuk, mi nem hospitalitynek tekintjük a Cafe Frei-t, hanem entertainmentnek.
Nekünk ez nem vendéglátás, hanem szórakoztatás. És itt ismét elérkeztünk ahhoz a hármas megközelítéshez, amivel a beszélgetést kezdtük. Ennek jegyében léptünk ki Magyarországról, és ma már hét országban, nyolcvan kávézó viseli a nevünket. A kiskereskedelmi láncokon keresztül pedig összesen 3500 eladási ponton vagyunk jelen. A következő lépés az, hogy tőzsdére megyünk – de ehhez ki kell várni a megfelelő pillanatot.
Jól sejtem, hogy az új ültetvények felkutatása is a te feladatod?
Régebben az enyém volt, kicsit még most is. Ha már utazás egzotikus helyekre, az egyben a regényíró Frei Tamás terepszemléje is. Firenzében, Nizzában és Miamiban élek, de évente legalább három hónapot utazással töltök. Az elsődleges ok a felfedezés vágya, de benne van a kávékutatás, és az is, hogy a helyek, amelyek megjelennek a könyveimben, átélhetők, tapinthatók és szagolhatók legyenek. Ehhez oda kell menni. Ebben a regényben szerepel például Sumba-szigete, Pápua Új-Guinea közelében, úgyhogy elmentem. De voltam csak a könyv miatt újra Szingapúrban, Tajvanon és néhány afrikai országban is. Éreznem kell a szagokat, látnom a virágok színét, az utat, ahogy kanyarodik.
Mintha nagyon meg akarnád élni a dolgokat.
Ma már jobban figyelek, lassabban megyek, több időt töltök a jelenben, mint régen. A könyvbemutatóm után Argentínába megyek, legalább két hónapra. Terepjáróval szeretném beutazni az Andok eldugott tájait, a bolíviai határtól egészen le Patagóniáig. Fel akarom keresni a régi jezsuita kolostorokat, bevenni magam a kaktuszerdőkbe. Arrafelé megállt az idő: hófehér házak között sombreróval a fejükön élik át a százév magányt különféle emberek, akik biztosan érdekes kávékat isznak, mert ott jóféle terem.
Mintha egy következő regényedből idéznél.
Talán. Időt akarok adni a megismerésnek. Régebben nem így lett volna. Megállunk a főtéren, csinálunk hat fotót, aztán indulunk tovább. Most viszont kinéztem egy helyet, ahol akár hetekre is letáborozok, és talán írnék is. Lehet, hogy a Kobalt naplóját – például arról a szőnyegkereskedőről, akit megismertem Szingapúrban, de a regényben már a francia titkosszolgálat safe house-ának a tulajdonosaként bukkant fel. Vagy arról az olasz hercegről, aki Palermoban beengedett a száztízszobás palotájába, s ezzel megváltoztatta az egyik korábban alaposan kigondolt helyszínemet. De az is lehet, hogy nem „visszamenően” írok, hanem ott születik az új könyv. A lényeg, hogy lassulni szeretnék. Megélni az életet, mert az idő fogy, és a kevesebb tényleg több. Közhelyes, ugye?
Pécsről indulva alaposan kitágítottad az életteredet.
Sajnos vagy szerencsére, de hamar elunom magam egyhelyben. Elunom magam Pesten is, pedig Pest jó város, de elunom Firenzében is, pedig az gyönyörű hely. Nem bennük van a hiba, ha ez hiba, hanem bennem. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy eldönthetem, hol élek. Simán lehet, hogy az idei lesz az utolsó tél, amit Miamiban töltök. Aztán lehet, hogy elköltözünk Buenos Airesbe. Régebben megismerkedtem egy amerikai íróval, aki huszonöt éve úgy él, hogy évente három-négy hónapot mindig más városban tölt. Azt mondja, ennyi idő épp elég, hogy megismerd az új helyet, de azért még ne und meg.
Térjünk rá a friss könyvedhez. A Kobaltban mi a first, different és unique?
Az már az előzőben is megjelent, hogy kitalált szereplőkhöz csatlakoztak hús-vér emberek. Putyin és Biden – utóbbi csak egy villanásra. És itt van egy csavar, de ezt te, aki írsz könyvet, érteni fogod. Amikor kitalálok egy fiktív karaktert, annak meg kell teremtenem a belső mozgatórugóit. Ám ez visszafelé is érdekes, hiszen nekem létező és ismert karaktereim is vannak a való világból. Beletettem őket a regénybe, így nekik is ki kell találnom a motivációjukat. Létező emberbe belegondolni a motivációt egy fiktív történetben, fiktív szereplők között – ez különleges játék. Nekem, fikciós szerzőként meg kell mutatnom az olvasóknak azt a belső történetet, amitől hitelessé válnak a valós döntéseik, vagy éppen hiteltelenné… Ez a kreativitás és ez a szabadság nekem most nagyon egyedi és különös is. És nemcsak én mondom: a frankfurti könyvvásáron a legnagyobb amerikai ügynökségtől jött ez a visszajelzés.
A teljes interjú a Remind Bookazine 2025 téli lapszámában olvasható.
