1. „A függőség az akaraterő hiánya”
Ez talán a leggyakoribb tévhit. Bármennyire érzéketlennek hangzik elsőre, az is érthető, hogy sok laikus így gondolkodik. Hiszen ők csak azt tapasztalják, hogy két ital után be tudják fejezni az estét – nem értik tehát, miért kell valakinek minden egyes alkalommal lerészegednie, amikor iszik –; képesek úgy végigcsinálni a napjukat, hogy nem gondolnak megállás nélkül a szexre; és még ha alkalmanként fogyasztanak is kábítószert, nem állnak napokon keresztül a hatása alatt, nem hanyagolják el miatta a munkájukat, emberi kapcsolataikat.
A legtöbb függő esetében környezetük is használja azokat a szereket vagy végzi azt a viselkedésformát, amelyet ők, csak éppen nem kontrollvesztett módon. Sőt az is gyakori, hogy a szenvedélybeteg környezetében élők is problémásan, kockázatosan fogyasztanak valamit – amiből később függőség is kialakulhat –, de még kézben tartják a használatukat. Az ő nézőpontjukból valóban akaratgyengeségnek tűnik a függő viselkedése.
Azonban genetikai és környezeti faktorok, bizonyos mentális betegségek hajlamosíthatnak valakit arra, hogy függővé váljon valamitől, de semmilyen, a témában folytatott tudományos kutatás nem támasztja alá, hogy a függők kisebb akaraterővel rendelkeznének, mint nem szenvedélybeteg társaik.
Sőt ha a kemény munkával leszokó felépülők életútját tekintjük – akik sokszor nagyon komoly elköteleződést igénylő, akár közel egy éven át tartó rehabilitációs programokon vesznek részt, aztán az egész addigi környezetüket, életvitelüket gyökerestől változtatják meg –, beláthatjuk, nem valószínű, hogy ne lenne akaraterejük.
Valójában arról van szó, hogyha valaki elveszíti a függőséget okozó szer fogyasztása feletti kontrollt – aminek rengeteg oka lehet a fent felsorolt hajlamosító tényezők közül –, akkor onnantól fogva ő már nem ura a fogyasztásának, bármekkora akaraterővel is rendelkezik egyébként. Az addiktológia jelenlegi álláspontja szerint pedig nem is tudja már visszaszerezni a kontrollt. Az egyetlen járható út ilyenkor a teljes absztinencia.
2. „A függőség csak az adott szer vagy viselkedés nem megfelelő használatáról szól”
A szenvedélybetegségnek genetikai prediszpozíciójuk van, azaz bizonyos emberek nagyobb rizikónak vannak kitéve, de a környezeti faktorok legalább akkora, ha nem nagyobb szerepet játszanak abban, hogy kialakul-e valakinél addikció valamilyen szerrel vagy viselkedéssel kapcsolatban. A függőség pedig sohasem csak a szerfogyasztásról vagy egy túlzásba vitt viselkedésről szól.
Egyfelől a használattal nagyon gyakran elfojtott traumákat, pszichés problémákat, nem adaptív viselkedésformákat vagy akár komoly mentális zavarokat is „maszkolnak” a betegek. Ilyenkor, ha leteszik a szert, fokozatosan sejlenek fel ezek a problémák, amelyekkel onnantól kezdve józanul kell megküzdeniük. Éppen ezért szinte minden felépülőnek ajánlott lehet egy ideig – még rehabilitáció után is – az anonim csoportok mellett pszichológus, pszichoterapeuta segítsége is.
Másfelől a hosszú éveken át tartó függőség önmagában is rengeteg nem adaptív viselkedésmintázatot alakít ki, létrehoz egy igen sajátos világlátást és életfelfogást, gondolkodási mintázatot, befolyásolja többek között, hogyan kontrollálja viselkedését a beteg, hogyan viszonyul a környezetéhez.
Emellett agyi képalkotó eljárások bizonyítják, hogy az alkohol-, illetve droghasználat változásokat okoz az agyban, például az idegi ingerületátvivő anyagok, a memória és az idegsejtek közötti kapcsolatok esetében.
Ha tehát valaki leszokik a szerről, azzal még csak az első – bár igen fontos – lépést tette meg a felépülésében. Ha azonban nem változtat az életén ezen kívül semmit, akkor az nem sok jót ígér. Létezik egy kifejezés az addiktológiában, az úgynevezett „száraz alkoholizmus”, amely azokra az alkoholfüggőkre utal, akik letették ugyan az italt, de nem változtattak a függő életmódjuk és viselkedésük egyéb aspektusain. Ezeknél a felépülőknél a visszaesés vagy szerváltás veszélye jóval magasabb.
3. „A függőség csak a szenvedélybeteg problémája”
A szenvedélybetegség az egész családot érinti. Még akkor is, ha a függő elszakadt tőlük, nem is találkozik velük, és akkor is, ha a szerfogyasztást igyekeznek eltitkolni bizonyos családtagok elől. Ez utóbbi gyakori hiba szokott lenni olyan családokban, ahol kiskorú gyerekek vannak. Mondjuk az anya vagy az apa azt hiheti, ha segít eltitkolni, hogy házastársa szerfüggő, akkor a gyerekek nem sérülnek, hiszen nem is tudnak róla. Ez azonban nem igaz.
A házastársak közötti feszültség és titokkal terhelt légkör érződni fog, tapinthatóvá válik, és hosszú távon sajnos káros a gyerekek számára. A családot mint rendszert, tehát mindenképpen befolyásolja egy szenvedélybeteg.
Mindez viszont azt is jelenti, hogy a szenvedélybeteg hozzátartozója ugyanúgy kérhet segítséget, támogatást – és akkor is harcolhat a függőség ellen, ha maga a függő még nem tud. Elmehet például hozzátartozói csoportba, gyarapíthatja ismereteit a függőséggel, szerhasználattal, a felépüléssel kapcsolatban, támogathatja a szenvedélybeteget abban, hogy segítséget kérjen. Ez azért is fontos, mert sokat számít a környezet hozzáállása mind a betegség, mind a felépülés során. Előbbi esetében például a határok világos meghúzásának, utóbbi esetében pedig a támogatásnak lehet előre vivő hatása.
Emellett pedig sok szenvedélybeteg közeli hozzátartozója küzdhet maga is kodependenciával, amivel neki magának kell foglalkoznia – pszichológus, pszichoterapeuta, csoport segítségével.
Kiemelt kép: Pexels / Maria Orlova; további fotók: Pexels / Polina Tankilevitch, MART PRODUCTION
Ha tetszett a cikk, ez is tetszeni fog: hogyan segíthet a naplóírás a mentális jóllétben?
