hirdetés
Az elmúlt két hétben minden sportkedvelő szempár a párizsi olimpia dobogóira szegeződött. Húsba vágó pillanatok, küzdelem, testi és mentális győzelmek, valamint megbicsaklások terepévé változott a fények városa.
A közönség szemében általában az aranyérem jelenti a sikert, pedig a sikernek számtalan definíciója van. Sportpszichológusként sokat foglalkozom azzal, hogy az első helyezés általában egyetlen hajszálon múlik – egy rossz rajt, egy pillanatnyi figyelemelterelődés, egy kevésbé jó mozdulat nagyon meg tudja zavarni a sportolót. Vajon vissza tud-e még jönni, ha egy apró hiba csúszott a tökéletesnek számító teljesítménybe? Talán csak az edzője és a sportpszichológusa látja, hogy lelkileg egy kicsit feladja vagy még nagyobb erővel hajrázik tovább. Ilyenkor óriási felelősség helyeződik rá, hiszen egy élet munkája dől ott el, körítéssel együtt pár perc alatt.
A siker – a dobogó legfelső fokán túl – jelentheti azt az eredményt is, amit a sportoló magában sikerként könyvel el, és ezt nem szabad megkérdőjelezni. Lehet, hogy az nem kerül a lapok címlapjára, amikor valaki a 32. helyről a 28. helyre lép a világranglistán, de arra is sikerként tekinthetünk, amikor a versenyző saját magát haladja meg.
Hasonló helyzet például, ha valaki sérülés vagy szülés után tér vissza, bronzérmet szerez (amiből a közönség csak annyit lát, hogy nem arany), és ez számára többet jelent, mint bármelyik első helyezés. Szurkolóként nem tudjuk, mennyi munka, küzdelem és akár kétely van a sportolóban.
Ami a kudarcot illeti, leggyakrabban mentális homokszem kerül a jól beolajozott gépezetbe, vagyis a sportoló felkészült, teljesen ráélesedett a versenyre, ám valami miatt bekerül ez a homokszem és nem jön az eredmény. Utána borzasztóan nehéz a sportolónak. Azt tapasztalom, hogy egy ilyen helyzetet átlagosan két hétnyi álmatlanság követ. Folyamatosan újrajátsza a miérteket, újrapörgeti a kínzó képeket, ami fájdalmas állapot szokott lenni. Ez egy gyászfolyamat: tagadással, tiltakozással, alkudozással, depresszióval és egy idő után felépüléssel jár.
Sportpszichológusként abban nyújtunk támogatást, hogy a versenyző megtanulja kezelni a szorongását, úgy tudjon fókuszálni, jelen lenni, hogy csak az járjon a fejében, hogy nyerni jött, és az ne jusson eszébe, hogy mit veszíthet. „Meg tudom csinálni, ez az én pályám, versenyem, olimpiám” – ahhoz, hogy mindezt elhiggye, önbizalomra van szükség, amely egyúttal a szorongást is kompenzálja.
A különböző technikák közül az autogén tréninget és a mentáltréninget emelném ki. Az előbbi relaxáción alapul, elsősorban a nyugtatás, a test és a lélek regenerálódása a célja. Azt az érzést adja, hogy hatalmunk van a testi működésünk felett, mi irányítjuk a testünket. Például olyan formulákkal oldja ezt meg, hogy „hallom, hogy szívem egyenletesen dobog”. Általánosságban nem szoktuk hallani, tudatosítani a szívverésünket, ám ha megtanulunk odafigyelni, akkor ez egy nagyobb fokú kompetenciát, énhatékonyságot ad. A mentáltréning kicsit komplexebb technika, segítségével programozni tudjuk a testünket. Ilyen például, amikor a kajakosok az egész pályát többször végiggondolják (milyen a rajt, a hajrá vagy épp a pihenőszakasz), egy olyan automatizmust létrehozva, ami éles helyzetben már magától értetődő motoros programként fog futni.
Ideális és egyben biztonságot ad, ha a sportolónak folyamatosan van pszichológusa – egyfajta köldökzsinórként, akár preventív jelleggel.
Ez nem azt jelenti, hogy mindig ugyanolyan intenzitással kell tartania a kapcsolatot vagy járnia az alkalmakra. A szakember figyeli, követi a sportoló pályáját, ismeri az erősségeit, gyengeségeit, megküzdési kapacitását, és ezzel tud dolgozni, amikor szükség van rá. Fontos, hogy tétverseny előtt nagy pszichés feltárásba, traumafeldolgozásba nem kezdünk bele, nem kavarjuk fel a sportolót. Inkább elfedő terápiát alkalmazunk, és amikor békésebb időszak következik, olyankor végezzük az intenzívebb pszichológiai munkát.
Már az egy csodálatos dolog, amikor valaki kijut az olimpiára. Utána kezdődik a küzdés, egy eufórikus, egyben hatalmas teljesítményt elváró időszak. Majd fellobbannak a lángok és óriási katarzis az „igen, itt vagyok” pillanata. A versenyzők előtt ilyenkor gyakran leperegnek az elmúlt évek küzdelmei, kételyei, bizonytalanságai, mélypontjai, akár sérülések, igazságtalanságok, az edzővel vagy a sportegyesülettel való konfliktusok.
Az arany súlya című dokumentumfilm zseniálisan leírja azt a küzdelemsorozatot, amin a sportoló végigmegy, mire kiér az olimpiára. Sőt a film azt is bemutatja, hogy mi történik akkor, amikor kialszanak a lángok. Amikor éremmel vagy érem nélkül megindul hazafele, és négy évig nincsenek lángok. Az az igazán nehéz időszak, hiszen akkor is jól kell lenni. Egy kis ünneplés, valamint a testi-lelki regenerálódás után újra motiválnia kell magát. Nehéz egy négyéves szeánszot újrakezdeni, a következő csúcs nagyon messzinek tűnik. Annyiféle érzelmet élt meg az olimpián, hogy „kisültek” az érzések, egyfajta érzelmi vákuum keletkezett és a következő lépést nagyon nehéz megtenni. Természetes, hogy egy verseny után egyszerűen fáradt, nem tud olyan motivált lenni, viszont mindenki őt akarja megverni. Aztán elérkezik egy pont, amikor megrázza magát és azt mondja, „oké, jöhet a következő”. Ez szépen hangzik, de kérdés, hogy hány éves a sportoló, belefér-e neki egy újabb olimpia, és hogy milyenek a sportág új képviselői.
Paradox hatásnak tűnhet, de így van. A győzelemig tette a maga megszokott dolgát, rótta a saját köreit, a nagy monotonitástűrést igénylő versenyfelkészülésről, munkáról és erőfeszítésről szóltak a mindennapok. És akkor hirtelen – pláne az első arany után, amikor „üdvöske” születik – mindenki felismeri, odamennek hozzá, gratulálnak neki, véleményt mondanak, sokszor túlzottan közvetlenkedő stílusban. Szinte megszűnik a magánélete, bármit tesz, megjelenik a bulvársajtóban, sokszor megítélik, kikezdik – ez mind-mind nagyon nehéz.
Az első aranyérem megszerzésével már ugyanez a teljesítmény válik kötelezővé, de soha többé nem kapja meg azt az ünneplést, amit legelső alkalommal. Hozhat sokkal nehezebb érmeket, ám a közönség már csak az érem színét és számát nézi. Természetes, elvárt dologgá válik, és ha mégsem ezt az eredményt produkálja, máris kikezdik, kritizálják, sokszor kegyetlenül.
Mivel a közönség látja a tévében, úgy érzik, hogy ismerik, és fel vannak jogosítva arra, hogy hozzászóljanak a teljesítményéhez. Ilyen értelemben a magyar olimpikonoknak 10 millió szakértője van. Mindeközben nem beszélhetnek arról, ha rossz passzban vannak, például szoronganak. Titkolniuk kell, álarcot húzva a közönség felé: olyasvalaki álarcát, aki mindig kedves, mindig szívesen ad autogramot és mindig megköszöni, ha odamennek hozzá.
Sok olyan sportoló van, akinek az edzések és versenyek mellett dolgoznia, tanulnia kell, nem csupán ennek él, és amellett, hogy a testét-lelkét regenerálja, a jövőre is gondol. Akár a személyiség, akár a sportág miatt, de óriási különbségek vannak sportoló és sportoló között.
Sajnos az is előfordulhat, hogy egy váratlan sérülés miatt megszakad a sportoló karrierje és hirtelen nem tudja, mihez kezdjen. Természetesen annak is van logikája, hogy előtte minden energiáját a lehető legjobb teljesítménybe fektette, ám fontosnak tartom, hogy arra is maradjon kapacitás, hogy felkészüljön egy esetleges sérüléssel való megküzdésre, váltásra is.
Ideális, amikor valakit szinte már gyerekkorától fogva más is érdekel, tudja, hogy milyen irányba szeretne haladni. Huszonöt éves kor körül megvan az a második láb – legyen szó tanulmányokról vagy épp vállalkozásról –, amibe még nem tud annyi erőfeszítést tenni, de már tudja, mit tartogat a jövő, és akár kikapcsolódásként is hozzáolvas, tájékozódik.
Kiemelt kép: Pexels / Oliver Sjöström; fotó: Pexels / Kindel Media; portré: Csorba Márta
hirdetés
