Amikor az USA-ban ’69-ben elindult a még ma is futó Sesame street, rögtön 3 millió gyereket szegezett a képernyők elé. Már az első évad hatásait is tudományosan mérték, hosszútávú pozitív hozadékait pedig később longitudinális kutatások is igazolták: elősegítette a hátrányos helyzetű gyerekek iskolaérettségét éppúgy, mint aztán munkaerőpiaci érvényesülését. Ezzel a televíziózás Izaura-élményének antonímája lett: kollektív pánik helyett mérhető fejlődést generált. Értéket teremt, s közben szinte észrevétlenül, szórakoztatva közvetít edukatív tartalmat. Nem öncélú, nem harsány. A mai hazai televíziózásban egy ilyen műsort ismerek, amely ráadásul minden korosztályt egyaránt megszólít. Nem csoda, hogy családom tagjai egy emberként kuckóznak be a Kincsvadászokra esténként. A műsor két elismert szereplőjével, Fertőszögi Péterrel, a BÁV ART művészeti igazgatójával és Molnár Viktorral, az AMIKOR Galéria alapító tulajdonosával a mai magyar műkereskedelemről beszélgettünk.
Miért vállaltátok el a műsorban való szereplést?
Fertőszögi Péter (F. P.): Ez tulajdonképpen egy kulturális misszió. Ezért vállaltuk. A Kincsvadászok egyszerre tanító jellegű, mégis szórakoztató. Értéket közvetít. Csak így van értelme! A mindennapokban olyanok vagyunk, mint a forgatásokon, ahol a hangulat baráti, az ügyes vágások pedig a végeredményt csak még szórakoztatóbbá teszik. Bár nekem korábban sem volt kétségem a műsor sikerét illetően, régóta szükség volt már a hazai televíziózásban egy értékteremtő műsorra.
Molnár Viktor (M. V.): Én dilemmáztam, hogy kell-e ez nekünk, de az a furcsa helyzet állt elő, hogy ma olyan összegért lehet festményt venni a falra, amennyiért ugyanarra a 6 négyzetméteres falszakaszra felületkezelést kapni. Tehát, ezzel még lenne dolog. A műsorban pedig szerencsére nem torzul a személyiségünk, nincsenek kitalált karakterek, mindenki hozza a saját egyéniségét és minden organikusan zajlik, a poénok is. És mindenki nyugodjon meg, szeretjük a Nagyházit (Nagyházi Lőrinc – a szerk.) is. A műsor népszerűsége a kezdetektől lineárisan nő. Nézettsége a külföldön élő és a határon túli magyarok körében is óriási, és valóban minden korosztályt képes a tévé elé ültetni.
Ti, szereplők, korábban is ismertétek egymást?
M. V.: Egyáltalán nem. Megyesi Balázs műtárgyszakértővel ugyan álltam már előtte is munkakapcsolatban, Péterrel pedig látásból ismertük egymást szakmai rendezvényekről, de Katona Szandrával sosem találkoztunk korábban, ahogy Fejes Tamással sem. Ő Tilla ajánlására csatlakozott az utolsó pillanatban, de műszaki tudása abszolút hiánypótló a csapatban.
F. P.: Én ismertem Kelen Annát, már édesanyja kapcsán is, ahogy Lőrinc esetében is főleg az édesapjával volt előtte szakmai kapcsolatom. De a csapat nagyon jól összeállt, idegenekből pedig barátokká váltunk.
Van érezhető hatása a műsornak a műkereskedelemre is? Megszólított olyan közönséget is, akik korábban nem érdeklődtek a műtárgyak iránt?
F. P.: Mindenképpen, megnövekedett az érdeklődés, sokkal többen jönnek be, és nem csak hozzánk, miattunk, hanem más galériákba is. Volt olyan, aki korábban azt hitte, jegyet kell venni ahhoz, hogy betérjen az Aukciósházunkba vagy valamelyik galériánkba. Ma sokkal bátrabbak az emberek, bejönnek, körülnéznek, és ha már itt vannak, vesznek is, akár csak egy apróságot.
M. V.: A jó az, hogy mindenki találhat magának egy lakberendezési tárgyat, vagy környezetszépítő aspektusból valami neki tetszőt, amit megengedhet magának, akármilyenek is az anyagi lehetőségei.
Apropó, anyagi lehetőség. A műtárgy vásárlók körében mennyire domináns a befektetői szemlélet? L’art pour l’art az esztétikai értékért vásárolnak, vagy a későbbi nyereség realizálása motiválóbb?
F. P.: Ezt én generációs kérdésnek látom. Az ötven fölötti, idősebb gyűjtői rétegnél inkább a szív, az érzelmi döntés dominál. A negyven alatti érdeklődőknél már ugyanolyan hangsúlyos az üzleti szemlélet is.
M. V.: Hasonlóan tapasztalom én is. A fiatalok tudatosabbak pénzügyileg, de más tárgyállományból is válogatnak. És itt fontos különbséget tenni műkincs és műtárgy között.
A kettő összemosása gyakori tévedés, pedig komoly érték- és kvalitásbeli differencia van a kettő között. Műkincs lehet egy nemzeti örökség, de az rendkívül ritka. Amivel mi foglalkozunk, az művészi értéket képvisel, innen a „mű-” előtag, de nem műkincs, hanem műtárgy. És vannak a kultusztárgyak, melyeknek művészi vonatkozásuk nincs, ilyen például egy vintage karóra. A fiatalok körében ezek például nagyon népszerűek.
F. P.: Ezek a nemzetközi piacon is jól értékesíthető darabok, a fiatalabb generáció pedig elsősorban ilyeneket keres. Ők sokszor előbb vásárolnak meg egy Dalí-nyomatot, mint egy hazai festő munkáját hasonló értékben.
Mennyiben más ez a piac ma, mint 20-30 évvel ezelőtt volt?
M. V.: A piaci környezet folyamatos alakulásával az állandó változás a mi szakmánknak is természetes velejárója. Ahogy egyik történelmi kor váltotta a másikat, a lakberendezési vagy az építészeti trendek is úgy váltják egymást időről időre. Letűnnek, majd később visszaköszönnek. És közben itt a technikai fejlődés is, amit szintén figyelembe kell venni. Az új vívmányok megjelenésével máshogy élnek az emberek, ennek az új életvitelnek pedig más a bútorigénye is. A funkció, ami 30 éve elengedhetetlen volt, ma felesleges, a tárgyat pedig eladhatatlanná teszi. Ma már nem kell nagy íróasztal, mert a laptop az ölünkben is elfér. Kikopott a szekrény, mint bútordarab, mert szerepét felváltották a gardróbok. Nincs tálalószekrény sem a lakásokban, mert a beépített konyha átvette funkcióját.
F. P.: Régen minden lakásnak része volt a vitrin, amely tele volt apró nippekkel. Ma, ha van is ilyenre igény, gipszkartonból alakítják ki, amit led lámpákkal világítanak meg. Egy klasszikus vitrin ma szinte eladhatatlan. Ugyanennyire nem keresik ma már a füles foteleket sem, egy hálószobabútor pedig éppoly’ értékesíthetetlen, mint egy zongora. A televízióban is sokan csodálkoznak, ha nem veszünk meg egy historikus bútort. Miért, az nem érték? – kérdezik. De, érték, csak ma senki nem keresi.
M. V.: Kivételek persze mindig vannak, de a trend ez. A megmaradt tárgykörök változatlanul jól mennek, de sok ékszertípus is kiesett az öltözködés megváltozásával. Ma már nem használunk mandzsettagombot, nincs szükség nyakkendőtűre, és a bross sem keresett ékszertípus.
Mi áraz be egy műtárgyat? A kora? Az állapota? Az alkotója?
M. V.: Leginkább az, hogy milyen távolságra van a piaci igényektől. A kereslet folyamatosan változik, a tárgyat az árazza be, hogy aktuálisan mire van éppen igény. A jó állapot persze mindenképp fontos tényező az értékben, de a kora már egyáltalán nem.
F. P.: Valóban, a 21. századi ember lassan teljesen elfordul a történelmi stílusoktól. Míg 30-40 évvel ezelőtt egy 19. századi festmény az aukciók slágere volt, ma a piacképes művészet a 20. század elejei izmusoktól kezdődik. A kor tehát nem irányadó. Helyette az állapot, a minőség és a stílus lett fontos. Megfigyelhető például egyfajta celebkultusz is. Ha csak meghajlítanak egy arany szöget, de az van ráírva: Cartier, vagy más nyugati véleményformáló márka, az ma trendibb és drágább is lehet, mint egy antik darab. Még akkor is, ha a celeb kifutásával a tárgy többé nem lesz érdekes. De komoly ára van egyes kultusztárgyaknak is. Ha igazolható történet áll mögötte, még inkább. Egy Puskásék által dedikált labda nagyságrendekkel többet ér, ha azzal ők bizonyítottan játszottak is. Az ár meghatározásánál egyébként a műsorban nehezebb a dolgunk, mint a való életben. A stúdióban azonnal kell dönteni, az intuíciónak sokkal nagyobb szerep jut. Nem tudunk utánanézni a tárgynak, a művésznek. Emlékszem, egy lóillusztráció-sorozatot, amit egyébként korábban éppen nálunk vett egy vevő 5000 forintért, behozta a Kincsvadászokba, ahol én 160 ezer forintot adtam érte. Senki nem értette, minek kell ez nekem. Alig ment le a műsor, öt lovarda jelentkezett a képekért, végül 360 ezerért adtam el őket. De ezt előre nem tudhattam. Egyszerű megérzés volt.
M. V.: Az emberben kialakul egy kvalitásérzék. Sokszor nem tudod, hogy pontosan mi az, amit veszel, de tapasztalatodra hagyatkozva érzed, hogy jó, vagy nem. Csak utána derül majd ki, hogy valóban mi az és mennyit ér. De az is segít, ha jól ismered a gyűjtőidet. Egy igazán elkötelezett gyűjtő néha a lehetőségeihez mérten a végletekig is elmegy egy áhított darabért.
F. P.: Azonban különbséget kell tenni gyűjtő és felhalmozó között. A gyűjtő koherens kapcsolatra törekszik a tárgyai között. Nem a mennyiség a fontos számára, hanem a minőség, a mélység. És bizony szögezzük le, ha valaki igazán komoly gyűjteményt akar létrehozni, ahhoz pénz is kell.
Ha már a pénznél tartunk, milyen jövő állhat ma egy fiatal magyar képzőművész előtt?
M. V.: Nagyon sok múlik magán a művészen, és hogy milyen irányzatot képvisel, de nagyban befolyásolja az is, milyen galeristával dolgozik, és milyen marketinget állít maga elé.
F. P.: Én a dilemmázó fiataloknak erre azt szoktam tanácsolni, csak az válassza a művészi hivatást, aki mindenáron azt akarja csinálni, aki valóban elkötelezett. Mert igazán sokra csak azok a művészek vitték, akik akkor is művészek akartak lenni, amikor abból még nem tudtak megélni.
A Sesame street immár 57 éve folyamatosan új epizódokkal jelentkezik, reméljük, rejtőzik elég műtárgy a hazai padlásokon még jó néhány évadnyi kincsvadászathoz is.
Fotó: TV2; Getty Images
