A vagyon diverzifikálása egyáltalán nem új jelenség. Ahogy például a saját pénzét kuporgató, de minimális gazdasági ismeretekkel rendelkező kisember sem teszi minden pénzét például Állampapírban, hanem akár devizában is képez valamiféle tartalékot, valójában ugyanez nagyban is működik. Az értékcsökkenés kockázata ugyanis kisebb, ha a vagyon különféle eszközosztályokba van fektetve. Így ne lepődjünk meg, ha egy-egy tehetősebb család portfóliójában nem csak annak az egy cégnek a részvényeit találjuk, amivel könnyen azonosítható a nevük, hanem további jelentős részvény-, cég és ingatlanportfóliával rendelkeznek. Valamint műtárgyakkal.
A Rockefeller család harmadik generációjának tagja, David már gyerekkorától magába szívta a műtárgyak iránti szeretetet, édesanyja a New York-i Museum of Modern Arts (MoMA) egyik alapítója volt. Nem csoda, hogy David ösztönözte az általa vezetett bankot a műgyűjtemény létrehozására, az értékmegőrzés mellett azzal a céllal, hogy a műtárgyakat a cég irodáiban helyezze ki. Ezzel 1959-ben nem csak a mai JPMorgan Chase Art Collection elődje jött létre, de a vállalati gyűjtemények egyik mintája is. David emellett magánemberként főleg posztmodernre és impresszionistákra fókuszáló műgyűjtő volt. Magánkollekcióját már halála után, 2018-ban árverezték el, az így befolyó több száz millió dollárt pedig különféle szervezeteknek adományozták, mint például a Harvard Egyetem és a MoMA.
Legendás értékformálók
Patronálni azonban nem csak kiállítóhelyeket lehet. Az 1400-as években Olaszország volt Európa művészeti és kulturális központja, ahol a mecénások jelentősen befolyásolták a művészetek alakulását. Az ő anyagi támogatásukon, vagy konkrét megrendeléseiken múlt, kiknek van lehetősége kibontakozni, és az utókor számára értéket teremteni. A firenzei Medici-család például olyan reneszánsz alkotókat finanszírozott, mint Leonardo da Vinci és Rafaello.
A XIX. században a francia Paul Durand-Ruel az impresszionisták egyik legjelentősebb pártolója lett, és elsők között vásárolt olyan művészektől, mint Claude Monet, Camille Pissarro és Pierre Auguste Renoir.
A philadelphiai Albert C. Barnes vegyész és üzletember a XX. század elején, már negyvenen túl kezdett el gyűjteni egy jóbarátja hatására. Olyan jelentős alkotók munkáira csapott le, mint Renoir, Picasso, Cézanne, Matisse és van Gogh. Gyorsan behozta a korából fakadó lemaradást, életét a műgyűjtésnek szentelve évi bő száz képet vásárolt. Létrehozta a sok viharos éven átesett, ám máig működő Barnes Alapítványt, a városon kívül építtetett egy – időközben új helyre költözött – galériát. Barnes elsősorban a művészeti oktatást szorgalmazta, a műtárgyakat kiállítását is ennek a célnak rendelte alá.
A múlt évszázad mecénásai közül lehetetlen lenne nem elsők között gondolnunk Peggy Guggeinheimre. Saját galériáját elsőként Párizsban, majd a világháború kitörése után New Yorkban nyitotta meg, és hozzájárult többek között Mark Rothko, Willem de Kooning és Jackson Pollock karrierjének beindításához. A szürrealizmus nagy pártolója, és egy időben a dadaista Max Ernst házastársa volt. Élete utolsó évtizedeiben Velencébe költözött, ahol a Peggy Guggenheim Collection múzeumban ma is látható rendkívül népszerű gyűjteménye.
Nem csak képzőművészet
Természetesen a műpártolásnak nem csak a képzőművészet, vagy az építészet terén van tradíciója – igaz, előbbi esetben kétségkívül vonzó lehet a mecénások számára, hogy a műtárgyak a presztízsértéken túl a vagyon gyarapításához is hozzájárulhatnak. Teljesen publikus például III. Károly brit király zenei patronáltjainak listája, amelyen a Londoni Szimfonikus Zenekartól a Royal Albert Hallon át a Brit Ifjúsági Operáig számos szervezet, zenekar és oktatási helyszín található, irányt mutatva ezzel az ország legtehetősebbjeinek.
Fotó (az amerikai Peggy Guggenheim, a 20. század legjelentősebb mecénás-műgyűjtője): Getty Images
