Július közepe van, már épp ráfordultunk a Jazzpiknik finisére, így adja magát a kérdés, hogy telnek mostanában a napjaid?
Most is éppen egy Red Bullt iszom, azt hiszem ez sok mindent elárul. (Nevet.) De komolyra fordítva a szót, ebben az időszakban már mindannyian teljesítőképességünk határait feszegetjük. Megjegyzem, jófajta izgalom ez, amiben ilyenkor élünk. Szeretem a júliust, a Jazzpiknik előtti időszakot, a feladatainkat nagyrészt már elvégeztük, finomítások azonban még bőven vannak.
Úgy tudom, minden egy szülinapi bulival kezdődött…
Igen, tulajdonképpen a rendezvényszervezéssel, a jazz műfajjal, zenészekkel, akkor kerültem először kapcsolatba, amikor a férjemnek, Szabolcsnak (Homola Szabolcs – a szerk.) szerveztem egy bulit. Maradandó élményt szerettem volna ajándékozni neki, így meghívtam az egyik kedvencét, Snétberger Ferencet, más zenészeket és jó pár barátunkat. Minden olyan flottul ment, akkor jöttem rá, hogy egy ilyen összejövetelt nem is annyira bonyolult tető alá hozni. Így született meg a gondolat, hogy nyaranta tarthatnánk valami hasonló dzsemborit Paloznakon. Hogy miért éppen ott? Mert a nyarakat és minél több szabadidőt már régóta ott töltünk a házunkban, ebben a csodálatos Balaton közeli falucskában. A születésnap lebonyolításában segítségemre volt egy rendezvényszervező kolléga, velük együtt láttam neki az első és a második pikniknek is.
De ekkora sikerre, gondolom, ti sem számítottak?
Tizenhárom év alatt elképesztő népszerűségre tettünk szert. Az első két évben gyakorlatilag csak egy fun-projekt volt az egész. Semmi tudatosság vagy üzleti elgondolás nem volt mögötte, a férjemmel közös ötleteinket valósítottam meg és mindkettőnket meglepett a kezdeményezés sikere.
A második alkalom már annyira berobbant, hogy rögtön kinőttük a helyszínt, a befogadóképességet, így a harmadik évben teljesen újragondoltuk az egész fesztivált.
Az üzleti részében hatalmas segítség volt Szabolcs, én inkább álmodozó típus vagyok, kevésbé gyakorlatias, kellett mellém valaki, aki képes Excel-táblázatokba rendezni az elképzeléseimet. Az általa felépített váz alapján működik ma is a fesztivál, persze azóta alaposan ki kellett bővíteni a táblázatait.
Te akkor még egészen mással foglakoztál, ugye?
Főállású jogászként dolgoztam, a Jazzpiknik és annak szervezése sokáig csak egyfajta másodállásként, szerelemprojektként volt jelen az életemben.
De mostanra ez a szerelemprojekt már főszerepet játszik az életedben?
Abszolút, bár most van egy új bizniszem, behoztam egy fantasztikus fürdőruha márkát, a Banana Moont. Ennek a pompás monacói brandnek lettem most a forgalmazója, nyitottunk egy üzletet is. Ez a vállalkozás szintén szerelem volt első látásra részemről, és ebbe is csak úgy beleugrottam, mindenféle kereskedői tapasztalat nélkül. A piknikhez hasonlóan most is csak a szívem vezérelt.
A Jazzpiknikről sokan úgy tartják, egyike az idősebb korosztály számára is élhető fesztiváloknak. Tudatosan lőttétek be ezt a célcsoportot, vagy egyszerűen csak azért alakult így, mert ti ezt a fajta zenét kedvelitek?
Lehet, hülyén hangzik, de eleinte tényleg csak abból indultunk ki, hogy mi mit szeretünk. Nagyjából az ötödik év tájékán jutottunk el oda, hogy reagáltunk a közönség igényeire. Ugye, jazzfesztiválként indultunk, de sajnos erre a műfajra csak nagyon kevesen kíváncsiak Magyarországon. Az olyan nagy nevek, mint Richard Bona vagy Jamie Cullum alig tudtak bevonzani két-háromezer embert, ezért elgondolkodtunk, hogy vagy abbahagyjuk, mert nem jön ki a matek, vagy változtatunk. 2017-ben meghívtuk a Kool & the Gang-et, ami az első nagy változás volt az addigi fellépők után. Persze nagyon izgultunk, de ez a merész lépés bevált, hiszen egyik pillanatról a másikra teltházasak lettünk. Rájöttünk, ahhoz, hogy a jazz zenekarokat eladjuk, meg kell hívnunk nagyobb headlinereket, akik miatt eljönnek az emberek és ha már ott vannak, meghallgatják a többi előadót is. Ezek a populárisabb előadók nem feltétlenül jazz-közeliek – bár én azt vallom, hogy a jazznek minden zenében van kromoszómája. Ezért is tartunk évközben erről a műfajról érzékenyítő, népszerűsítő előadásokat egyetemeken. Idén hét helyszínen is roadshowztunk nagy sikerrel. A fiatalok ki vannak éhezve a különböző zenei kultúrákra, sokszínűségre, de ezekhez manapság szinte nincs is hozzáférésük.
Tavaly Rick Astley adott koncertet, idén Anastacia, Tony Hadley és a Morcheeba lesznek a húzónevek. Mennyi időbe telik leszervezni egy-egy világsztár fellépését?
Van olyan 2025-ös előadó, akit már most lekötöttünk, ám az igazi booking időszak ősszel van. Mi is szeptember, október hónapokban véglegesítjük a résztvevőink listáját. De a húzónevek mellett zárójelben megjegyzem, hogy idén fellép nálunk a Son Mieux is, akik már letarolták egész Európát az egészen új, friss hangzásukkal. Őket volt egyébként a legnehezebb megszerezni, elképesztően hosszú és macerás folyamat volt. Remélem, hogy a hazai közönség is megismeri és megszereti őket, a célunk egyébként az is, hogy tágítsuk a látogatóink zenei listáját.
Működik ez a módszer?
Szerencsére igen. Tavaly például nálunk járt Nick West, az egyik legnagyobb basszusgitáros, aki Prince-től kezdve mindenkivel játszott már, de nálunk alig ismerik. Amikor elkezdett zenélni a színpadon, szinte üres volt a tér előtte, az emberek inkább a gasztroudvarban álltak sorba. Aztán negyedóra múlva azt vettük észre, hogy mindenki ott tombol a koncertjén.
Most, hogy ennyire ismert lett a fesztivál, esetleg felmerült, hogy máshova viszitek el, olyan helyszínre, ami több ember befogadására alkalmas?
Azt gondolom, az a fajta zene és stílus, amit mi képviselünk, nagyjából ennyi embert mozgat meg. Ezenfelül Paloznakon olyan a miliő, amilyet nehéz lenne helyettesíteni. Itt már beilleszkedtünk, a helyiek is elfogadtak minket, nem volt könnyű, de sikerült. Persze én gyakran álmodozom még egy plusz színpadról, hogy még színesebb lehessen a piknik, de ehhez már nincs hely.
Jelentkezett már vevő is, befektető, aki megvette volna az egész fesztivált?
Hogyne, volt már komoly érdeklődő, de udvariasan visszautasítottam az ajánlatot. Nekem a szívem-lelkem benne van a Piknikben, képtelen lennék megválni tőle.
Ha már szóba került a lélek, nem tudom szó nélkül hagyni azt, hogy te nyíltan felvállaltad a sebezhetőséged. A kemény üzletasszony imidzs helyett őszintén meséltél arról, milyen egy bántalmazó kapcsolatban élni, újra megtalálni a szerelmet, aztán elveszteni a párod, mindent magad mögött hagyva új életet kezdeni, felépíteni valami klassz dolgot, sikereket elérni. Azt sem tagadod, hogy ehhez segítségre, több éves terápiára, állandó önmunkára van szükséged.
Fiatalon légiutaskísérőként dolgoztam, aztán Kanadában vállaltam munkát a Malév torontói kirendeltségén. Kanadában ismerten meg azt az érzést, hogy milyen egy bántalmazó kapcsolatban élni. Rémes időszak volt, odáig fajult a dolog, hogy a rendőrséget is be kellett vonni, konkrétan gyilkossági kísérlet is történt ellenem, ezért védőőrizetet kaptam. Kanadában már akkor olyan magas szinten volt az áldozatvédelem, amihez foghatót még nem tapasztaltam, azt hiszem, ha ez Magyarországon történt volna, már nem élnék. Akkor úgy éreztem erős vagyok, minden energiámmal az adott helyzetre koncentráltam és arra, hogy túléljek. Most visszatekintve úgy látom, abból a helyzetből is képes voltam tanulni, több lettem általa, csak még mindig nem dolgoztam fel. Ezért is járok pszichológushoz. De úgy érzékelem, hogy nagyon kevés az olyan ember, aki tényleg a helyén van. Traumái szinte mindenkinek vannak, ezek pedig kihatnak az életünkre, a döntéseinkre, az érzelmeinkre, jobban befolyásolják a mindennapjainkat, mint gondolnánk.
Kellő önismeret hiányában sokszor rosszul választunk, hazudunk magunknak vagy csak egyszerűen a homokba dugjuk a fejünket. Pont ezért tenném kötelezővé a terápiát mindenki számára.
Ma már számtalan módszer elérhető, ahhoz hogy jobbá tegyük önmagunkat, jobban érezzük magunkat a bőrünkben. Én jártam csoportterápiára, egyéni alkalmakra is, mindez borzasztóan sokat segített nekem, rengeteget fejlődtem általuk.
Hogy látod, minden traumát fel lehet dolgozni?
Nem biztos, hogy minden eltűnhet nyom nélkül, örökre. De ha megérted a saját működésed, megtanulod hogyan kezeld a krízishelyzeteket, akkor bármelyik traumát képes leszel kezelni, ám sokszor ez a munka egy életre szól.
Közben megszerezted a jogi diplomád, és amikor visszatértél Magyarországra, jogászként dolgoztál és segítettél a családi erőszakot elszenvedettek védelmében is. Ez is a terápia része volt? Vagy az, hogy nyíltan beszélj mindenről?
Magától értetődőnek tartottam, hogy megteszek mindent azokért, akik hasonló helyzetbe kerülnek, de tudat alatt biztosan ez is benne volt. Sok ismerősömtől, barátomtól ért kritika, hogy miért mondom el azt, ami velem történt, ám úgy éreztem ezzel is segíteni tudok. Számtalanszor láttam már, hogy az emberek összeroppannak a traumák, alatt, nem tudnak belőle felállni, alkoholhoz, droghoz nyúlnak vagy elmerülnek a végtelen önsajnálatban és így élik le az életüket. Meg akarom mutatni, hogy lehet ezt másként is csinálni, minden a saját döntéseinken, azok következményein múlik. Elértem azt, hogy újra jól érzem magam az életemben.
Ha tetszett a cikk, ez is tetszeni fog: a mesterséges intelligencia megölheti a valódi zenét?
Fesztiválfotók: Mohai Balázs, Mónus Márton; portré: Balogh Róbert / Luxury Média
A fenti írás támogatói tartalom!
