Mit jelent neked ez az elismerés?
Már az is hatalmas boldogság volt számomra, hogy engem jelölt a társulat, aztán egészen váratlanul ért, hogy a harmadik körbe jutottam, és most hálás vagyok a közönségnek, amiért engem választott. Ez a díj nemcsak a művészi teljesítményt értékeli, hanem a közösségért tett erőfeszítéseket is, és azt gondolom, hogy a színházban a legfontosabb az, hogy tudjunk együtt dolgozni és létrehozni közös gondolkodással, alkotással valamilyen színpadi művet, valamilyen csodát. Fontosnak tartom ösztönözni azt, hogy az ember ne csak saját magáért küzdjön, hanem a társaiért is.
Tizedik évadodat kezdted meg a Radnóti Színházban. Mi az a szellemiség, ami vonzó, amivel azonosulni tudsz?
Az egymással és egymásért való munka. Nem is maradnék olyan helyen, ahol ez nem valósul meg, ahol nem együtt küzdünk valamilyen művészi célért. Ez a Radnótiban nagyon jól működik. Persze adódhatnak problémák, de az a fontos, hogy ezeket meg tudjuk beszélni. Szeretem azt is, hogy ez egy picike tér, ahol intim közegben lehetünk együtt. Nem igazán lehet elkerülni egymást, meg kell tanulni a másikkal együtt lélegezni, és egymás határait tiszteletben tartva alakítani ki a privát szféránkat.
Milyen új darabban láthatnak a nézők ebben az évadban?
Reisz Gábor Komolyan röhejes vagyok című darabja, egy régi-új előadás, amit tavaly nem játszottunk, de idén befogadja a Katona a Kantinban. Igazi szerelemprojekt, örülök, hogy újra elővesszük. A Loupe Színházi Társulással is lesz egy bemutatóm, az a címe, hogy Túl éles, a kiégésről és az öngyilkosságról szól. A Radnóti Színházban, Valló Péter rendezésében Csehov A manó című drámáját mutatjuk be, Erdőszellem avagy a Föld az őrült, amely még a hátán hord benneteket címmel, ebben is lesz egy szép szerepem.
Ha visszagondolsz az elmúlt évad karaktereire, melyik alakításoddal voltál a leginkább elégedett? Melyikre vagy a legbüszkébb?
Kivételesen szerencsés voltam az elmúlt néhány évadban, mert sok nagyszerű szerepet játszhattam el. Mondhatnám például Holly Golightly-t az Álom luxuskivitelben című darabból, amit ugyan már levettünk a műsorról, de rengeteget tanultam belőle. A Legközelebbi ember Elvirája tőlem egészen távol álló karakter, de nagy felismerés volt azonosítani azokat a dolgokat, amik Elvirában utálatosak, mégis, bennem is megvannak. A 3tél különleges munka volt Alföldi Róberttel, ebben Luciját alakítom. A májusban bemutatott Hullámtörés Bessije óriási feladat és hatalmas lelki utazás az önfeladásról. De említhetném a Delta Produkció előadását, a Darázst, ami iskolai bántalmazásokkal foglalkozik. A Bármi lehetséges, ha elég erősen gondolsz rá a Loupe Színházi Társulás előadása, a perinatális veszteségről szól, és óriási energiákat mozgat meg. A Kizárólag az utókor számára című darabban, a 6színben Janikovszky Éva naplóját játsszuk Martinkovics Mátéval ketten, és reméljük, hogy mire Janikovszky Éva 100 éves lesz, mi is elérjük az 50. előadást. Valóban szerencsés vagyok, hogy ennyire jó időszakom volt.
A Bármi lehetséges…, a Darázs és a Hullámtörés is nehéz, felkavaró témákkal foglalkozik. Mostanában mintha gyakrabban jelennének meg a színpadon olyan darabok, amelyek megrázó, de társadalmi szempontból nagyon is fontos témákkal foglalkoznak.
A Loupe szándékosan tűzte a zászlajára, hogy olyan fontos témákra hívja fel a figyelmet a színház segítségével, amelyek nem kapnak elég reflektorfényt. A Bármi lehetséges…, ahogy említettem, a perinatális veszteséggel foglalkozik, és számos visszajelzést kapunk. Sokszor az ember próbál minél távolabb kerülni ettől a témától, nem akar vele foglalkozni, mert szörnyű, ha valakinek meghal a babája. Éppen ezért azok, akik elszenvedik ezt a veszteséget, egyedül hagyva érzik magukat. Szerintem kifejezetten katartikus és feloldó erejű, ha ezekkel a témákkal foglalkozik a művészet. Természetesen az is nagyszerű, ha színpadra állítunk egy fontos világirodalmi művet, de a művészet éppen attól szép, hogy sokszínű. Én örülök neki, hogy ezekkel a nehezebb ügyekkel is foglalkozunk, és hogy a színház elkezdett mozdulni a társadalmi felelősségvállalás irányába.
Mennyire volt nehéz egy ilyen karaktert megformálni?
A próbafolyamat időszakát nem éreztem nehéznek. Szeretek próbálni, beleásni magam egy-egy témába, és abban elmerülni, átcsorgatni magamon. Ezeknek a témáknak a nehézségét is pozitív erőként tudom felhasználni az alkotásban, hasznos alkotóenergiává válhat az is, ha a színészt megviseli a téma, amivel foglalkozik.
Lényegében az alkotás egyik fő mozgatórugója, hogy azokat a dolgokat, amik piszkálnak, valamilyen művészi formában kifejezzük, kivezessük magunkból. De amikor már játsszuk a darabot, és újra és újra át kell élni, az fizikailag is és lelkileg is megvisel. Meg szoktam nézni az arcomat előadás előtt és után, és hát, van változás. De azért az nem jellemző rám, hogy utána még órákig benne maradnék a szerepben, „nem viszem haza”.
Említetted, hogy kaptatok visszajelzéseket is. Előfordult, hogy a nézők megosztották veled, veletek a traumáikat?
A Bármi lehetséges… előadás után mindig találkozunk a közönséggel, ilyenkor tudunk váltani pár szót. És igen, ott is, de sokszor írásban is kapunk olyan visszajelzést, ami nem is igazán gratuláció, hanem inkább egyfajta vallomás. Előfordul, hogy valakire olyan hatással volt a történet, amitől felszakad benne a veszteség, és úgy érezi, hogy ezt meg kell osztania. Ilyenkor mindig elolvasom ezeket az üzeneteket, és válaszolok is rájuk. Persze nem vagyok pszichológus vagy segítő szakember, az előadáson és a válaszadáson túl nem tudok segítséget nyújtani. Kapcsolatban vagyunk az Élet.Érzés Egyesülettel és Sevcsik M. Annával, akik azért dolgoznak, hogy az ilyen traumán átesett családokon segítsenek, így ha valaki segítséget kér, hozzájuk irányítom. De a Hullámtörés után is kaptam már üzenetet, és a Darázs után is érkezett hasonló visszajelzés.
Kívülállóként a színészek élete eléggé hektikusnak és stresszesnek tűnik. Le kell küzdeni a lámpalázat, egyensúlyozni az olyan időszakok között, amikor nagyon sok a munka, vagy éppen ellenkezőleg, alig van munka. Te mit teszel a mentális egészségedért?
Darázsfészekbe nyúltál ezzel a kérdéssel. A munkáltatóknak és fenntartóknak, értve ez alatt minden olyan területet, ami színészeket foglalkoztat, kellene azt meglátni, hogy ez tényleg olyan szakma, ami komolyan igénybe veszi a mentális energiákat, és ezt méltóképpen kellene honorálni. Sokszor azért hajszoljuk túl magunkat, mert egész egyszerűen nem keresünk annyit, hogy meg tudjunk belőle élni. Szerintem – és ezt mindig elmondom, amikor lehetőségem van rá – nincsen a helyén kezelve a munkamennyiség és az energia, amit ebbe beleteszünk.
Ennek rengeteg szörnyű következménye lehet, a kiégéstől kezdve az alkoholizmuson át a különböző pszichés és fizikai betegségekig. Én az utóbbi időben tudatosan próbálok arra figyelni, hogy beiktassak magamnak szüneteket, pihenjek, kondiban tartsam magam. Már egy ideje egészségesen élek: mindenféle káros szenvedélyemről leszoktam, jógázni járok, próbálok egészségesen táplálkozni. Az alvással még le vagyok maradva, hiába igyekszem beiktatni, hogy minden nap nyolc órát aludjak, hatnál több csak nagy ritkán sikerül. Igyekszem nem túlvállalni magam, megtanultam nemet mondani a felkérésekre, ha azt érzem, hogy ez most már sok lenne.
Mi kapcsol ki igazán?
Szeretek kirándulni és olvasni. Elhatároztam, hogy minden évben elolvasok legalább három regényt. Szépirodalmat, nem segítő vagy pszichológiai könyvet. És csupa olyat, amit valamelyik kifinomult ízlésű ismerősöm ajánl. Idén már olvastam Biró Zsombor Aurélt és Tompa Andreát. Most éppen Szepes Máriát olvasok, jól esik napokra elmerülni egy-egy történetben.
A párod, Rusznák András is színész, sőt, együtt játszotok a Bármi lehetséges…-ben. Milyen a közös munka?
Nagyon szeretek Andrissal dolgozni, és a Bármi lehetséges…-t senki mással nem tudnám eljátszani, csak vele. Hasonló színészek vagyunk, hasonlóképpen gondolkozunk a szakmáról, hasonló módon közelítünk egy-egy szerephez, és ez megkönnyíti az együttműködést. Az is sokat segít, hogy igazán mélyen ismerjük egymást. Minden mozdulatról, gondolatról, szemrebbenésről tudjuk, hogy a másikban mi van, és ez is egy plusz erő. Nekem abszolút támaszom Andris ezekben az előadásokban, és azt jelzi vissza, hogy ő is szeret engem, és szeret velem dolgozni.
Ő is megkapta a Kaszás Attila-díjat…
Igen. Így mondhatjuk, hogy mi vagyunk az első Kaszás Attila-díjas páros.
Fotók: Máté Balázs, Bede Kincső, Seidl Mariann, Domolky Dániel
