hirdetés
Országh Kitti, újságíró
Művészetben, popkultúrában is folyamatosan az alkotó nőket keresem, olvasni is szeretek tőlük, azonosulni a történeteikkel. Az Üvegház is éppen ilyen. Szilvia Molnar megírta a könyvet, amiben olyan dolgokról, érzésekről, gondolatokról esik szó, amiket a nők valószínűleg csak Reddit-fórumokon mernek megfogalmazni, pedig jó eséllyel sokukat érintik.
A könyv cselekményénék sokka érdekesebb a főhős ködös érzésvilága a postpartumban. Az elmagányosodás, a testi változások bemutatás miatt kúszott a bőröm alá az Üvegház, amit én is a szülés utáni hetekben olvastam. Nem teljesen egyértelmű, de valószínűleg a szülés után jelentkező baby blues-nál súlyosabb depressziós epizódot él át a főhős, akinek az identitásválságát kísérjük végig.
Nő így még nem írt postpartumról (vagy hozzám nem jutott el), az író meztelenre vetkőzik előttünk, és szólal meg a szülés utáni időszakról, amikor elmosódnak a határok én és te között, a privát szféra eggyé válik a közössel, hogy aztán hónapok múlva, újra elkezdjünk önmagunkra találni. Sylvia Plath Übegburája nagyon sokszor eszembe jutott az olvasás során, nem véletlenül: a magányos nők szenvedése egyetemes, kortól és élethelyzettől független tapasztalás.
Balogh Edina, szerkesztő
Az én kedvenc könyvem egy viszonylag ismeretlen kedves kis romantikus regény, B.M. Croker: A spanyol nyakék. Persze mondhatnám, hogy az Anna Karenina (amit tényleg végigolvastam egy léböjttábor során) vagy Porust-tól az Eltűnt idő nyomában (amit viszont többszöri nekifutásra sem sikerült befejezni), hiszen ezek azért jobban hangzanak, de én maradok a Spanyol nyakéknél.
Ez volt ugyanis az első „felnőtt könyv”, amit végigolvastunk a nővéremmel egy nagymamánál töltött nyári vakáción. Igen, a mama könyvespolcán találtunk rá és annyira beleszerettünk, hogy azóta is minden évben újraolvassuk. Az évek során kapott szép díszkötést, és szinte kívülről fújjuk a mondatait.
A történet a viktóriánus-korabeli Angliában kezdődik, főhőse Ethel Ford, aki egészen édesapja haláláig lemondásokkal teli, szerény, falusi életet él. Ám egycsapásra hatalmas vagyont örököl, így nekivág a világnak, elsőként Biarritz fürdővárosába érkezik, ahol a jóságos öreghölgy, Miss Tudor veszi pártfogása alá, kinek szent célja, hogy Ethelből nagyvilági dámát faragjon, bevezesse őt a társaságba és megfelelő férjet keressen neki.
Hősnőnk azonban egy véletlen találkozás során megismerkedik a csapodárságáról híres spanyol márkival, Paul De Sarazin-al, feltünik továbbá egy régi családi ékszer, a Sarazinok szerencséje, több látogatásban lehet részünk Baszk földön és a csábító rivális, Dolores De Los Cantales is színre lép. Többet nem is mondok, mert közben kedvet kaptam, hogy újra elolvassam.
Fejes Réka, szerkesztő
Homérosz világának görög hősei az élet értelmét abban látták, ha dicsőséges tettekkel szereztek maguknak hírnevet és halhatatlanságot. Voltaire Candide-ja a munkában. Goethe Faustja a fejlődésben. Ahány kultúrtörténeti korszak, ahány író és költő – annyiféle megoldása létezik az örök rejtélynek, amelyre az emberiség valószínűleg sosem kap egyetlen, biztos választ.Valójában annyit tehetünk, hogy rátalálunk arra, amelyikkel a leginkább azonosulni tudunk. A hozzám legközelebb álló választ Virginia Woolf A világítótorony című könyvében találtam meg.
A Ramsay család életébe egy skóciai szigeten pillanthatunk be. Itt tölti a nyarakat a karrierjén rágódó, zsarnoki Mr. Ramsay, a harmónia megteremtésére törekvő Mrs. Ramsay, a Ramsay gyerekek, többek között a világítótoronyba vágyó James és a család barátai. Hiába utazunk vissza száz évet az időben, a karakterek – akiknek más és más elképzelésük van a boldogságról –, a helyzetek kísértetiesen ismerősek.
A történet második felében ismét a vidéki házban találjuk magunkat – de valami megváltozott. A falról mállik a tapéta, a pókok hálót szőttek az üres szobák sarkaiba és híre-hamva sincs a valaha nyüzsgő vendégseregnek – valami hiányzik. Virginia Woolf pedig ebben a hiányban talált rá a saját válaszára.
„Ez volt az egész – ez az egyszerű kérdés, mely a múló évekkel egyre jobban bekeríti az embert. A kinyilatkoztatás nem jött még el soha. A nagy kinyilatkoztatás talán nem jön el már soha. Helyette kis mindennapi csodák történtek, megvilágosodások, a sötétben váratlanul villanó gyufaszálak.”
Kiemelt kép: George Milton / Pexels
Tetszett a cikk? Ez is tetszeni fog!
hirdetés
