Honnan jött az ötlet, hogy az öltözködés és a zene összekapcsolásával szülessen az újabb könyve?
Még évekkel ezelőtt a Művészetek Völgye fölkért, hogy tartsak egy három részből álló előadássorozatot. Abban az időben éppen egy tanulmányt olvastam a Mozart család divatmániájáról, ami annyira fölkeltette az érdeklődésemet, hogy elhatároztam, hogy a divatról lesz szó az előadásokban. Azt még nem tudtam, hogy Haydnnál és Beethovennél mit fogok találni öltözködés kapcsán, de szerencsére róluk is találtam elegendő anyagot. Ez a háromrészes előadássorozat aztán ment itt-ott az országban, és amikor a második könyv leadásakor a kiadó fölvetette, hogy legyen egy harmadik is, írtam különféle cím- és témajavaslatokat. A Mozart bikiniben címre azt írták vissza, hogy ez kell nekik. Utána kezdődött a munka dandárja, mert el kellett kezdenem a témát kibővíteni, és valahogy ráhúzni az egész zenetörténetre. Az elején voltak kétségeim, de aztán találtam olyan fogódzópontokat, amelyeken keresztül, úgy vélem, akár zenetörténeti könyvként is felfogható opust sikerült létrehoznom. Kronológiai sorrendben, a középkor elejétől egészen 1929-ig tart ez az ív, amelyben a zeneszerzők társadalomban betöltött státusza és az ehhez kapcsolódó öltözködés jelenik meg mint fő téma.
A zeneszerzők nagyon sokfélék, nemcsak a munkásságukat, hanem a megjelenésüket tekintve is. A könyvből például megtudhatjuk, hogy Beethoven meglehetősen lomposan öltözködött, Wagner viszont a luxust kedvelte. Ön mindegyikükről nagyon érdekesen és szinte szeretettel ír.
Talán Wagnerről kevésbé, mert őt kevésbé kedvelem, mint embert… De valóban nagyon tisztelem ezeket az embereket. Nem úgy tekintek rájuk mint félistenekre, hanem inkább úgy, mint hozzánk hasonló, ám isteni vagy félisteni tehetséggel megáldott zenészekre.
Haydn kapcsán például írja is, hogy szeretné megváltoztatni a róla bennünk élő képet. Milyenre?
Olyanra, amilyen Haydn volt. Mozart és Beethoven sem olyan, mint amivé tettük őket. Mind a kettejük mítosza rendkívül erős, Mozart esetében ehhez hozzájárul a kereskedelmi brand értéke is. Haydn eltörpül mellettük, mert nincs mögötte mítosz, illetve nagyon sablonos képet alakítottunk ki arról, hogy ő egy rendes kis öregember volt, de köszönjük szépen, Mozart és Beethoven lepipálta őt. Pedig ez egyáltalán nincs így. Ha Mozart és Beethoven saját korában meglévő hírnevét összeadjuk, még így sem közelítették meg Joseph Haydn hírnevét. Csak később, a romantika korában Beethoven és Mozart különcségei, az életük tragikus fordulatai miatt sokkal többet kezdtek beszélni erről a két szerzőről, és Haydn személyisége az árnyékukba került. Azt gondolom, hogy úgy lehet ezt a képet megváltoztatni, ha beszélünk a Haydn-jelenségről, és úgy beszélünk, hogy megpróbáljuk hitelesen bemutatni, milyen volt ő. A hitelesség alatt nálam azt kell érteni, hogy bár a dokumentumok, amelyek alapján dolgoztam, valóban első vagy másodkézből vett dokumentumok, de igyekszem mindig a saját személyiségemen keresztül, azzal átitatva bemutatni őket. Nagyon sok szubjektív dolog is van a könyvben, de ettől nem ódzkodom, hiszen nem egy tudományos publikáció.
A könyvben nemcsak a fő fejezetekből, hanem a keretes anyagokból is nagyon sok érdekes információhoz juthatunk. Haydn esetében például említi, hogy eltűnt a koponyája.
Amikor Joseph Haydn elhunyt, két úriember, Joseph Carl Rosenbaum és Johann Nepomuk Peter megbízott egy sírásót, és ellopatták a koponyáját. Ennek a hátterében egy áltudomány, a frenológia állt. Franz Gall szerint az agyunkban minden egyes tehetségnek megvan a külön területe, és ez a koponyán is kiütközik, a szó szoros értelmében. Tehát ha valakinek erős a zenei tehetsége, akkor a koponyáján az adott terület fölött dudor keletkezik.
Rosenbaum és Peter mindketten megrögzött frenológusok voltak, gyűjtötték a koponyákat. Haydn a világ leghíresebb zenésze, egy ünnepelt tehetség volt, és ezek ketten azt mondták, hogy a gyűjteményükbe kell egy ilyen notabilitásnak a koponyája. Ellopatták a koponyát, ami négy nappal a temetés után már nem volt a helyén, és nagyon kalandos úton jutott csak vissza az 1950-es években Kismartonba, ahol Haydn egyéb földi maradványait őrizték.
Mennyire élték a zeneszerzők a nyilvánosság előtt az életüket, és mennyire volt jellemző, hogy a kortársaik pletykáltak róluk?
Joseph Haydn életének java részét az Esterházyak szolgálatában töltötte. 1790-ben, amikor Fényes Miklós elhunyt, elindult Londonba, és ott úgy fogadták, mint egy igazi sztárt. Ennek megfelelően a magánéletéről is publikáltak. Ha egy zeneszerző a saját lábán állt, mint ekkor Haydn, a mai értelemben véve sztár volt. Ugyanakkor Mozartnál csak a halála után kezdtek a magánéletéről írogatni.
Mennyire tartozik hozzá a zenészek megjelenése a zene élvezetéhez? Egy opera esetében nyilvánvaló, hogy az öltözék is az élmény része, de például egy hangversenyen?
A klasszikus zenei élet, a hangversenyek világa az egész nyugati kultúrában hasonlít a templomi szertartásokhoz. A zenészekre Liszt Ferenc óta úgy gondolunk, hogy ők a zeneművészet papjai. De ha kitekintünk a könnyűzene világára, rájövünk, hogy ott egyáltalán nincs így. Amikor Rolls Frakció-rajongó voltam, Rolls Frakció-jelvényeket hordtam, fölvasaltattam a szimbólumokat a farmerdzsekimre, tehát a ruházatomban, a kiegészítőkben is megpróbáltam jelezni, hogy ennek a zenei irányzatnak vagyok a híve. Ez a klasszikus zenében nagyon nincs meg, de nem volt ez mindig így. Azt gondolom, hogy ahhoz, hogy valaki kitűnjön, nem elég pusztán a tehetség. Ezzel nagyon sokan nem értenek egyet, de mondok egy példát. Ha van két teljesen azonos tehetségű zongorista, akik közül az egyik rendes életet él, templomba jár, időben hazamegy, nem dohányzik, nem iszik és nincsenek botrányok az életében, a másik pedig egy svihák és bulvárszempontból sztorisabb életet él, akkor hiába ugyanolyan tehetségesek, a közönség annak a koncertjére fog elmenni, akinek bulvároldalról is értelmezhető a pályája. A bulvár egyszerűen hozzátartozik. Yuja Wang például, aki egy korunkban élő, fiatal, dekoratív zongoraművésznő, miniruhában és hatalmas tűsarkú cipőben szokott kijönni a színpadra, és mindenki ámul, hogy te jó Isten, hogy néz ki. Ott van a tehetség, hiszen lenyűgöző képességű zongorista, de a ruházatával is fölhívja magára a figyelmet. Rendkívül nehéz bulvár, öltözködési trükkök vagy bármilyen figyelemfelkeltő dolog nélkül kimagasodni egy mezőnyből. Nem mondom azt, hogy lehetetlen, mert van rá példa, de nem megvetendő segítségül hívni a megjelenést is. Az a megvetendő, amikor valakinek csak az öltözete kirívó, és nincs, vagy csak kevés a tehetség mögötte.
A könyve melyik szereplőjének öltözékébe vagy akár a bőrébe bújna bele a legszívesebben egy napra?
Felix Mendelssohnéba. Nagyon fölnézek a Mendelssohn-famíliára, mert egy rendkívül intelligens zenészcsalád volt, sőt, mind Felix nővére, Fanni, mind Felix maga irodalmi szinten írt, és egész ügyesen rajzolt és festett. Minden porcikájukat átjárta egy elegancia, egy európai műveltség. De a könyvben a másik, számomra nagyon fontos alak Liszt Ferenc. Sokan a szemére vetették, hogy túlságosan teátrális, és valóban nem ment a szomszédba a színpadiasságért. Sokaknak a reverenda viselése ennek a teatralitásnak volt az egyik, az öltözetben is megjelenő jele. Pedig Liszt mély vallásossága, ugyanúgy, ahogy Wagner számára a luxus, egy gyermekkori álom beteljesítése volt, hiszen fiatal korában volt egy olyan időszaka, amikor tényleg nem tudta eldönteni, hogy zenész legyen-e, vagy pedig belépjen a papi rendbe. Ez az ő személyiségéhez nagyon is hozzátartozik, persze a teatralitás is ott volt a lényében, de nem keverendő össze a puszta színpadiassággal.
Ön szeret öltözködni?
Szeretek, bár amióta eljöttem a szerzetesektől, szinte ugyanabban a laza, elegáns összeállításban vagyok, majdhogynem zakóban alszom. Volt idő, amikor használtam kiegészítőket, például díszzsebkendőt, de amikor megláttam, hogy minden második politikus zsebéből díszzsebkendő lóg ki, elvetettem. Jöttek a mintás zoknik, de aztán láttam, hogy minden második embernek mintás zoknija van, úgyhogy legfeljebb annyit tudok tenni, hogy az öltözetemtől elütő színű, elegáns zoknit választok. Vagy a piros tornacipőt, amit viszont inkább a kapuzárási pánik számlájára írok.
Van-e olyan ruhadarab, amit nem venne fel soha?
Rövidnadrágot. Nyáron is nadrágban, ingben és zakóban járok, röhögnek is rajtam épp eleget. És papucsot sem vennék fel. Persze, ha elmegyek uszodába, van egy papucs az öltözőszekrényben, de nem vágyom olyan országokba, ahol a férfiak papucsban járnak és nem evőeszközzel esznek.
Fotó: lira.hu, Szécsi Noémi, Mátyássy Jónás
