Vegyünk egy rész alázatot, és adjunk hozzá ugyanannyi nagyképűséget, így meg is van a tökéletes arány. De mivel ebben a receptben csak két összetevő van, különösen fontos az alapanyagok minősége, ám a kérdés továbbra is az: lehetsz-e egyszerre alázatos és tarthatod-e mindeközben magadat nagyra azért, mert eljutottál oda, ahol most vagy. Mi van akkor, ha az „alázatosan nagyképű” nem egy ellentmondás, hanem egy egyensúly?
Alázat – biztosan ezt akarod?
Az alázat egy igazán félreértett szó. Az alázat a szótári definíciója szerint az a magatartás, viselkedés, amellyel valaki elismeri saját függőségét, alárendeltségét, másnak a felsőbbrendűségét, és amely rendszerint meghatározott társadalmi formákhoz igazodik. Ha alapvetően ebből a definícióból indulunk ki, akkor ez nem egy kívánt magatartás, hiszen ki akar függő, alárendelt, magát lekicsinylő lenni? Pedig gyakran halljuk: Légy alázatos! Hol marad az emberi alázat? Miért nincs benne szakmai alázat?
Sokszor érezzük, és ez a helyzet most is, hogy van egy koncepció, amit le akarunk írni az alázat szóval, ám a meghatározásra mégsem ez az igazán helyes kifejezés. Hiszen az, amit mondani akarunk, sokkal inkább azt üzenné: tudd a helyed; tudd, hol vagy az úton; mindig vannak, akiktől még tanulni lehet. Ne értékeld túl a saját jelentőségedet, tudásodat. Ne gondold, hogy mindenkinél több vagy, különb vagy.
De ez azonban nem mehet annak rovására, hogy megsemmisítően gondolok arra, amit eddig elértünk, letettünk az asztalra. Nem lehet, hogy lekicsinylem és megsemmisítem az eddig elért sikereket és eredményeket. Tehát a végtelen alázat egy zsákutcába vihet minket. Mert amit alázatnak hívunk, az sokszor valójában nem alázat, hanem önmagunk lekicsinylése.
Igenis fontos, hogy legyen egy egészséges önértékelésed és önképed arról, hogy mind emberileg, mind szakmailag hol tartasz. Láss további perspektívákat magad előtt a fejlődésre. Ismerd el magad körül a környezetedben lévő szakmailag és emberileg értékes embereket, és próbálj meríteni belőlük, de ne gondold azt, hogy kevesebb vagy náluk, vagy te nem megérdemelten ülsz az asztalnál.
Lásd a kontextust, amiben létezel, a múltadat és a jövődet egyszerre. Konstatáld, hogy haladsz egy úton a maga szépségével és rögjeivel, de ne feledd el megünnepelni magad a mérföldköveknél.
Akkor legyek inkább nagyképű?
Most az egy rész alázathoz adjunk hozzá ugyanannyi rész nagyképűséget, aminek a jelentéséről azt írja a szótár: saját magát szerfölött nagyra tartó, túlértékelő, és azt magatartásával érezteti; fölfuvalkodottan, fölényesen, öntelten fontoskodó.
Természetesen a karrierem során én is megkaptam már, hogy nagyképű vagyok. Emlékszem, körülbelül ezer embernek tartottam egy előadást, és volt egy dia az elején, amin bemutatkoztam, és elmondtam néhány eredményemet. Ez egy standard dolog: nyilván az ember megalapozza az elején magát mint szaktekintély. Egyik barátom mondta, aki a nézőtéren ült, hogy a mellette ülő hölgy odasúgta a másiknak: „milyen nagyképű ez a nő”.
Akkor szíven ütött ez. Egyetlen egy dia volt a félórás előadásomban a bemutatkozásomhoz, ahol tételesen felsoroltam néhány szakmai eredményem, ami mindössze egy-két perc volt.
Igen, emlékszem pontosan arra az energiára. Büszke voltam magamra, jó hangulatban voltam, jól esett megosztani az eredményeimet, odaillőnek is éreztem, hiszen egy előadásnak alapvető technikai eleme, hogy az előadó mond magáról néhány szót.
Ez a fenti történet is azt üzeni, könnyen azt álltjuk bárkiről, hogy nagyképű, csak azért, mert elhiszi magáról, hogy jó valamiben, mert ki meri mondani, hogy értékes, amit csinál, és nem húzza össze magát, hogy mások kényelmesen érezzék magukat mellette.
Na, pontosan ezt a szintű nagyképűséget kell elsajátítani a negatív jelentésréteg nélkül. Mint ahogy az alázat szóban is van némi jó és rossz, a tökéletes receptünkhöz a nagyképűségből is csak azt kell elvenni, ami jó, vagyis azt, amivel saját magunkat elismerjük.
Így lehetsz egyszerre alázatos – hiszen látod magad az úton -, és tarthatod magad nagyra, mert eljutottál oda, ahol most vagy.
Az „alázatosan nagyképű” nem egy ellentmondás, hanem egy egyensúly
Az „alázatosan nagyképű” azt jelenti, hogy: Tudom, hogy nem tudok mindent. De azt is tudom, hogy amiben jó vagyok, abban viszont nagyon jó vagyok. Nyitott vagyok tanulni.
De nem kérdőjelezem meg folyamatosan a saját tudásomat, eredményeimet és értékeimet.
Nem helyezem magam mások fölé. De nem is helyezem magam alájuk. Látom a múltam, és látom a jövőm, látom a kontextust, amiben létezem. Tudom, hol vagyok.
Te mersz a világ legjobbja lenni?
Munkám során nagyon sok önismereti interjút készítettem, és volt egy kérdésem, amin az emberek 90 százaléka fennakadt, és csak 10 százaléknak volt kényelmes válaszolni rá.
Ez a kérdés nem más, minthogy: Miben tudnál a világ legjobbja lenni?
Persze ezt a kérdést lehet szimbolikusan is értelmezni, nem kell szó szerint venni, mégis az emberek jelentős része zavartan nézett rám, mondván, hogyan kérdezhetek ilyet? Gyorsan finomítottam hát: „Oké, ha ez így erős, mondjuk úgy, hogy az ország egyik legjobbja?”
És hidd el, sokaknak még így sem volt kényelmes a kérdés, és nem tudták megválaszolni.
Egy szakember, aki járja a saját karrierútját, hogy nem hiszi el, hogy egy nap ő lehet az egyik legjobb abban, amit csinál? Alapvető hozzáállás kellene, hogy legyen, hogyha belekezdünk valamibe, akkor addig megyünk, amíg a legjobbak nem leszek abban, amit csinálunk. Igen, ez abszolút kimeríti a nagyképűség definícióját. Magunkat túlértékeljük, többre tartjuk más szakembereknél. Azonban egy „egészséges nagyképűség”, egy ambíció, ami irányt, öntudatot és fegyelmezett előrehaladást ad.
A túlzott alázat káros
Szakemberek kishitűségükben alábecsülik magukat, félnek a láthatóságtól, nem tudnak érvényesülni. Sokszor pont ezért maradnak alul. Hiába van óriási tudásuk, tapasztalatuk, nem hiszik el, hogy bárki kíváncsi lenne rájuk, vagy elismerésre méltó lehet egy szakmai közösség vagy a nagyközönség számára az, amit ők tudnak, amit ők csinálnak.
Mellettük természetesen ott vannak a magukat túlértékelő, hangos, harsány emberek, akik szakmailag még nem értek be, de mégis azt gondolják, övék a világ. A kutatások szerint azonban ez a „jobb” kombináció: a magabiztosság valódi tudás nélkül jobb együttállás, mint a tudás és tapasztalat magabiztosság nélkül. Eszerint a nagyképű mindig előrébb fog jutni az alázatoshoz képest.
Mondhatod, de hát ez igazságtalan. Lehet. De sokkal inkább törvényszerűség, amivel, ha tisztában vagyunk, irányítani is tudjuk.
Végy fél adag alázatot, és adj hozzá fél adag nagyképűséget; és ott, félúton lesz az igazság.
Hol vagy a kontextusban?
Az ignorancia nagyképűséget szül, a bölcsesség alázatot. Magyarul: az embernek értenie kell a kontextust is, ami körülveszi. Ahhoz, hogy az ember „alázatosan nagyképű” lehessen, szükségszerű, hogy tudjon magára és az életútjára felülről is ránézni, és a kontextusban is helyesen értelmezni magát. Képes legyen az iparága, a versenytársai, a többi szakember, a fejlődés és haladás, valamint a múlt és a történelem kontextusában látni önmagát.
Lásd, kik vannak előtted az úton, és tanulj tőlük, inspirálódj általuk. De lásd azt is, kik vannak mögötted, és értsd meg, hogy számukra már te vagy az előrébb járó. Vezesd őket.
A legtöbb torzulás abból ered, hogy rossz viszonyítási pontokhoz mérjük magunkat, vagy esetleg mindenkinél jobbnak vagy rosszabbnak hisszük magunkat. Ezért van az, hogy az ignorancia kéz a kézben jár a túlzott nagyképűséggel. Az ostoba ember a saját önfontosságát mindig túlértékeli, míg a bölcs, művelt és okos érti, mennyi mindent nem tud még.
Tehát egy alázatosan nagyképű szakember elkötelezett abban, hogy mély megértést és tudást szerezzen a saját területén, de fontos készségként kezeli a kommunikációt és az önérvényesítést is. Mindig keresi az egyensúlyt az alázat és az egészséges nagyképűség között. Tudja, mikor melyiknek van ott a helye. Mikor kell kiállni a megszerzett eredményei és tudása mellett, és mikor kell hallgatnia és tanulnia.
