Közeli hozzátartozójának temetésére készült azon a délutánon, amikor becsengetek hozzá a villába, pontosabban a villa mellett álló műterembe, ahol Mária az alkotásait készíti immár közel ötven éve. Éppen vendégségben vannak nála unokái, köztük az alig egyéves ikrek. Mindennek dacára boldogan ad a szabadidejéből, látszik, csupaszív ember, olyan, akivel ha találkozik valaki, sosem fogja elfelejteni.
Amikor megkerestem az interjú ötletével, csak annyit mondott: a legjobbkor. Mire készül?
Öt éve jelent meg legutóbbi katalógusom, azóta sok új alkotásom készült, épp ideje volt egy újabb kiadványnak, arról nem beszélve, hogy illendő időről időre frissíteni a díjak listáját, nehogy valakit megsértsek. Tehát rövidesen publikálom legújabb katalógusomat, amely ötven év munkáját mutatja meg a közönségnek. Ezen kívül június másodikán nagy vendégséget tartok művészeknek és művészetkedvelő civileknek. De ez már hagyomány, évente többször is száz-százhúsz embert – mindig másokat – hívok meg a privát galériámba, ide a villába, akikkel együtt élvezzük a művészetek találkozását. Tudod, az évtizedek alatt úgy alakult, hogy mindig énhozzám jöttek az emberek, mert a munka miatt én folyton elfoglalt voltam. Csakhogy az évek során folyamatosan jöttek új barátok, és én eldöntöttem, hogy évente egyszer mindenkit megvendégelek.
Ez nem volt mindig így. Emlékszik még az első évekre? Könnyen indult a szobrász karrierje?
Egy nagy előnnyel indultam, amit „Törley”-nek neveztek. Vagyis már ismerték a nevemet, volt mihez kötni engem. Ami a közvetlen családtagokat illeti, édesanyám a Képzőművészeti Akadémián tanult, festőművész volt, érthetően örült és támogatott abban, hogy én is képzőművésznek álltam. Minden létező kiállításra és koncertre elvitt, amit elérhettünk. Ezt megelőzően féléves koromban kitelepítettek minket az orosz határra, ahol a szüleimnek dolgozniuk kellett, édesanyám nem festhetett. Kilátástalannak tűnt a világ. A kitelepítés után – hároméves koromban – Nagykátára költözhettünk anyai nagyszüleim államosított házába. Itt nőttem fel. Morzsoltam a kukoricát, nagyanyám, a „nagyságos” asszony pedig disznót hizlalt.
Nagyon gazdagok voltunk, majd hirtelen nagyon szegények lettünk, és megtanultam, hogy az igazi értékek nem megvásárolhatók.
Tudja, mi nagyon érdekes? A szobrain nyoma sincsen ennek az időszaknak.
Én a szakrális művészet felé fordultam, de ebben nincs semmi meglepő, elvégre ha végignézzük az európai képzőművészetet, a túlnyomó része mással sem foglalkozott, mint a vallással. Ehhez hozzátartozik, hogy református nagymamám miatt a református lelkész és a nagykátai katolikus plébános sokat ebédelt nálunk, együtt kártyáztak szüleimmel. A rendszerváltás előtti időkben pedig elnézték, hogy szüleimmel eljárunk templomba, nem bántottak minket ezért. Tehát én csupán csudálom a paraszti művészetet, de az én alkotásaim a komolyzenéből és az irodalomból táplálkoznak, Liszt Ferenctől Bartók Bélán át Dante-ig.
Pályája elején született egy fia. Volt szülési szabadságon, vagy végig dolgozott a műtermében a kicsivel?
Értem a kérdést! Megértem, hogy ez ma sokak számára dilemmát okoz, hiszen a gyerek mellett be kell menni reggel nyolctól délután öt óráig egy irodába, és ráadásul nincs semmilyen segítség. Nekem viszont nem volt ilyen problémám, hiszen mindig itthon dolgoztam. Egyvalamivel kellett megküzdenem, a koránkeléssel, tudniillik ez mindig is nehezemre esett. (Nevet.) Mindenesetre szerencsés helyzetben voltam, anyósom mindig velem volt. Amíg a műteremben dolgoztam, addig ott volt körülöttem a kisfiam, fél szememmel rá figyeltem, másikkal a munkára. Amikor nagyobb lett, imádta, hogy ott lehet velem a műteremben, ugyanis egy képzőművész műterme a gyermek számára maga a paradicsom. Itt koszolhat, senki nem szól rá, hogy piszkos lesz, miközben kedvére kiélheti a kreativitását. Így volt ez nálunk is.
Bizonyára lassabban ment így a munka.
Némileg. A valódi alkotást viszont nem befolyásolta, hiszen minden szobor belül készül el, bennem. Utána már csak életre keltem a figurát. Stabil vázat építek, majd felhordom a vázra az agyagot erős döngöléssel, ügyelve a statikára és a súlypontra. Ezután jön a felület finom mintázása.
Nehéz fizikai munka.
Tornáztam is rendszeresen, ami azt illeti, most is jár hozzám gyógytornász. Amikor meg elfárad a csuklóm, akkor csuklószorítót veszek. Egyetlen komolyabb problémám van: tériszonyos vagyok. Márpedig a nagy szobroknál állványról dolgozom. Van egy lépcsős állványom, arra mászok fel, hogy megformáljam a szobrok felső részét, ami általában nehéz feladat.
Hogyan dolgozik, hogyan tervezi meg a szobrokat?
Elsősorban arra figyelek, hogy a szoborból sugározzon az ember személyisége. Így ismertem meg Luthert, Kálvint, Sisit, Szent Istvánt, Bocskait, és még hosszan sorolhatnám. Hogyan ismertem meg őket? Rengeteget olvastam róluk, Szent István életét például egy teljes évig kutattam.
Alaposan ismernem kell őket, hogy tudjam, mit őrizzek meg belőlük. Nem hiába, csak így tudom visszaadni a személyiségüket és megörökíteni teljes valójukat az utókor számára.
Sohasem haláluk idején örökítem meg őket, hanem erejük teljében, amikor életerős nők és férfiak voltak. Minden szobor célja, hogy felemelje az embert a tekintetén keresztül. Gondoljunk bele, hogy meglátunk egy szobrot, ránézünk az aljára, majd végig nézünk a testen, és elérkezünk a fejéig. A szobrok valósággal felemelik a tekintetünket. Nem csodálatos?
Mit gondol a kortárs képzőművészetről, a modern formákról?
Nem jobb vagy rosszabb, mint a klasszikus műfajok jegyei. Nem a szobrász stílusán múlik, hogy milyen értékes egy alkotás, hanem a minőségen. Szőke Miklós például nagy kedvencem, aki köztudottan modern műveket készít. Szeretem a modern művészeti tárgyakat minden műfajban. A művészet érzelmeken, színeken és a felhasznált nemes anyagokon keresztül hat az értelemre, ezt érdemes megjegyezni.
Köszönet a fotókért R. Törley Máriának!
Ha tetszett a cikk, ez is tetszeni fog: 5 letehetetlen könyv a női útkeresésről.
