A halálról mindenkinek valamilyen egyéni elképzelése van, melyet az elmúlással való első személyes találkozásunk nagy részben befolyásol. Hétéves voltam, mikor nagyapám meghalt. Emlékszem a család összegyűlt a házában este virrasztani. Míg a felnőttek bent ültek és az elhunytról emlékeztek meg, mi gyerekek kint futkároztunk a kertben és szellemeset játszottunk. Csak később, otthon az ágyban fekve gondolkodtam el azon, hogy mit jelent meghalni, akkor tudatosult bennem igazán, hogy nagyapa elment, többé nincs velünk, már nem létezik. Ettől nagyon megijedtem, napokig nem aludtam, szorongásom akkor enyhült mikor a temetőben meglátogattuk a sírját. “Csak az hal meg, akit nem szeretnek” – hirdette a sírkőbe vésett felirat, ami némi megnyugvást hozott számomra, főleg miután a hazafelé úton folyton azt kérdeztem a szüleimtől, hogy szeretnek-e engem? Számomra ez volt az első találkozás a halállal, de valószínűleg mindenkinek megvan a maga sztorija, a saját felismerése, amiről talán azóta sem beszélt, bár a téma mindig eszébe jut. Irvin D. Yalom így ír erről “Szemben a nappal” című könyvében: „Az élet egy bizonyos pontján – néha ifjúkorban, néha később – mindenkinek rá kell ébrednie a halandóságra. Annyi mindenféle válthatja ki ezt: egy pillantás a tükörbe a megereszkedett arcunkra, őszülő hajunkra, görnyedt vállunkra, a születésnapok menetelése, különösen a kerek évfordulóké – ötven, hatvan, hetven, találkozás egy baráttal, akivel régóta nem találkoztunk, saját régi fotóinknak és azokénak nézegetése, akik már rég halottak és gyerekkorunkban körülvettek minket, egy álombéli találkozás Halál Úrral.”
Meghívás a Halál Kávéházba
Ha nem is sok, de azért akad olyan hely, ahol szóba kerül az elmúlás, a haldoklás témaköre. Az úgynevezett Halál Kávéházak például pont azért jöttek létre, hogy szembe menjenek a tabusítással. A Halál Kávéház Budapest csoport 2015 óta létezik, alapítói és szervezői dr. Nemes László filozófus, bioetikus és Szimon Petra pszichológus, gyászkísérő. “A Halál Kávéház mozgalom már igen elterjedt Európában, Angliában és az Egyesült Államokban – kezdi beszélgetésünket Dr. Nemes László. A lényege, hogy hétköznapi emberek jönnek össze, nyilvános helyeken, rendszerint egy kávéházban, étteremben, hogy alkalmanként vagy rendszeresen beszélgessenek teljesen kötetlenül a halálról, a haldoklásról, a végességről, az életvégi döntések etikai és társadalmi vonatkozásairól.
A mozgalom Svájcból indult útjára 2000-ben, a neves szociológus Bernard Crettaz rendezte meg az első ilyen közösségi diskurzust Café Mortel néven és világszerte hamar elterjedt. A legtöbbünknek, ha eszébe jut az elmúlás, ha gondolkodni szeretnénk róla, akkor általában kisétálunk a temetőbe, megnézünk egy ilyen témájú filmet, szomorú zenét hallgatunk, holott elmehetünk egy Halál Kávéházba is, ahol más emberek társaságában, egy csoportban is megtehetjük ezt.
A hangsúly a közösségi élményen van.” Egy Halál Kávéház eseményt minden olyan helyen érdemes megszervezni, ahol erre nyitott emberek vannak, akár fesztiválokon is – folytatja Szimon Petra. Többször jártunk már a Sziget Fesztiválon vagy a Művészetek Völgyében is, mindenhol nagy érdeklődés kísérte a beszélgetéseket. A mozgalom missziója annak módosítására tesz kísérletet, hogy korunk embere a nyugati világban a halál kérdését egyfajta tabunak tekinti, nehezükre esik még a gondolata is. A Halál Kávéházakban tulajdonképpen élesebben nézünk szembe a témával, és bármilyen kérdést feltehetünk a végességgel kapcsolatban.”
Abban mindkét szervező egyetért, hogy ezek a beszélgetések sokszor felkavaróak lehetnek, nem sütizgetős összejöveteleket kell elképzelni, a halálfélelem nem csökken a beszélgetések alatt, viszont a közösségnek köszönhetően reflektálni tudunk a félelmeinkre, a valóságra. Hangsúlyozzák azt is, hogy ezek nem terápiás csoportok, aki a gyászát szeretné feldolgozni, annak nem ez lesz a megfelelő hely.
“Természetesen valamilyen értelemben mindannyian érintettek vagyunk, de a visszajelzések alapján a legtöbben azért jönnek, mert nem tudnak a családban, a baráti körükben beszélgetni a témával kapcsolatban bennük felmerülő kérdésekről – folytatja Szimon Petra. Általában minden alkalommal van egy alaptéma, de bármilyen felvetésre nyitottak vagyunk. Nem az a cél, hogy meggyőzzük egymást, inkább, hogy többféle nézőponttal, elmélettel gazdagodjunk.”
„Régebben a halál és a haldoklás közelebb volt az emberekhez, aligha kerülhették el ennek megtapasztalását – fűzi tovább dr. Nemes -, közvetlen közelükben haltak meg szeretteik, ismerőseik, barátaik. A temetők és a temetés társas találkozóhelyként is funkcionált, a modern világban azonban egyre távolabb kerülünk ezektől az élményektől. A kórházi környezet elidegeníti tőlünk a halál személyes és metafizikai vonatkozásait. A Halál Kávéházak az így kialakult helyzetet igyekeznek ellensúlyozni és újra közelebb hozni az emberi végeséggel való tudatos, akár kifejezetten filozófiai szembenézést.”
Petrának azonban vannak más tapasztalatai is. “Azt vettem észre, hogy társadalmi szinten általánosan és segítői körökben egyre népszerűbb a halálról beszélni, tehát sokan azért nyitogatják a kapukat, de valóban, ha egyéni szinten vizsgáljuk a témát, a legtöbben még mindig elutasítással, hallgatással reagálnak. A Covid óta pedig mintha még inkább visszazártak volna az emberek, amikor az elmúlás kerül szóba. A gyászterápiára viszont egyre nagyobb az igény, napi szinten négy-öt egyéni páciensem van és az egyetemen is egyre többen keresik és veszik fel a már három éve minden félévben hirdetett gyász-és veszteség kurzusomat, melyen a halál iránti attitűddel is foglalkozunk. Fontos felismerni, hogy a gyász tulajdonképpen a halálra adott természetes reakciónk, amelyet nem elfedni kell, hanem megélni.”
Az utolsó bekezdés
Vitathatatlan, hogy eljön majd a pillanat, amikor így vagy úgy, de kénytelenek leszünk szembenézni az elmúlással, egyszer mindenki elérkezik az utolsó bekezdéshez. De vajon a végességről beszélni egy haldoklónak van joga leginkább? Nem feltétlenül. A hozzátartozóknak éppúgy szükséges a felkészülés, az érzelmek, a búcsú megengedése, kiengedése. Ezt erősíti meg Sólyom Fekete Eszter is, aki egy amerikai képzés és sok éves hospice önkéntességgel a háta mögött kezdett el haláldúlaként is dolgozni.” Sokan azt hiszik életvégi kísérőre csak a magányos, egyedül maradt embereknek van szüksége, persze ilyen is előfordul, de a megkeresések kilencvenkilenc százaléka a hozzátartozókon keresztül érkezik hozzám. Az érintettek sokszor nem képesek kommunikálni a végességről. Ha kiderül valakiről, hogy a végső stádiumba érkezett sem ő, sem a szerettei nem találják a megfelelő szavakat, pedig ilyenkor nemcsak a testnek, a léleknek és a tudatnak is szüksége van a felkészülésre, a fájdalomcsillapításra. A munkám legfontosabb eleme, hogy nyitottan, ítélkezésmentesen és tabuk nélkül lehet velem kommunikálni az elmúlásról. Épp ezért gyakorta egyfajta közvetítőszerepet is játszok a felek között, hiszen a betegek sokszor nem akarják terhelni a családot, nem akarnak, nem tudnak beszélni a fájdalmaikról, félelmeikről, a hozzátartozók pedig képtelenek kezelni a kialakult szituációt. Arra törekszem, hogy feloldjam a helyzetet, hogy az érintettek megtalálják a közös hangot, de emellett minden esetben van egyéni út is, amit bejárok a klienssel. Ennek során igyekszem a figyelmet az élet felé fordítani, felidézni a szép emlékeket, az örömteli eseményeket, a boldog időszakokat, kiemelni azt, hogy a halálunk nem teszi semmissé azt az életet, amelyet éltünk. Ezenfelül segítek a gyakorlati dolgokat is elrendezni. Elég nagy adatbázissal rendelkezem ahhoz, az országban bárkinek tudjak segíteni, ha valakinek jogi információkra, temetéssel kapcsolatos intéznivalókra, életvégi ellátásra van szüksége.” De vajon hogyan állnak hozzá a végességhez azok, akik tudják, hogy az idejük lejárt? “Nagyon változóak a reakciók, van, aki az utolsó percig ragaszkodik az élethez, más viszonylag hideg fejjel képes elfogadni a tényt, hogy vége. Majd mindenki cipel magával valami súlyt, titkot, megbánást, rendezetlen ügyet, amit szeretne letenni, lezárni. Az ilyesmit nem feltétlenül akarják a szeretteikkel megosztani, könnyebb egy olyan teljesen pártatlan emberre bízni, mint én. A haláldúla feladata, hogy tartsa a teret ahhoz, hogy bármit ki lehessen mondani, hogy akármekkora követ be lehessen hajítani a vízbe, hogy végre le lehessen tenni azt a batyut, melyet oly régóta cipelünk. Hiszen mikor, ha nem most?! Sokszor már az is megkönnyebbülést jelent, ha az illető beszél róla, kimondja, amit megbánt, megbocsát annak, aki megbántotta, de volt már, hogy eljutattunk üzenetet egy régi ismerősnek, bocsánatkérést vagy feloldozást valakinek. A legtöbben neheztelések, súlyok nélkül akarnak elmenni, és még az utolsó időszakban is elképesztően sokat tehetünk annak érdekében, hogy „ezt az egyetlen” életet, jól, a maga teljességében tudjuk megélni, a lehető legkevesebb megbánással a végén. Erre nemcsak a haldoklóknak, de a családjuknak is nagy szüksége van, és számomra megtiszteltetést jelent, ha a nagy utazás előtt engem választanak kísérőnek.”
A cikk a Remind bookazine 2025/1 lapszámában jelent meg.
