Az evészavarok korunk legelterjedtebb betegségei közé tartoznak. A listán dobogós az anorexia, a tinédzser lányok egyik leggyakoribb problémája. Történetünk főszereplője azt mondja, ebből nem lehet végleg meggyógyulni, de szinten lehet tartani az állapotot. Bár az anorexia kezelésében az orvosok nem igazán támogatják a sportolást, Hannának az orvosi és szülői segítség mellett mégis az edzés jelenti az egyik nagyon fontos kapaszkodót.
„Éreztük, hogy gond van, de…”
Hanna 12 éves volt a világjárvány idején. Kiskorában ducinak számított, ezért úgy döntött, hogy kicsit kevesebbet eszik, mint korábban. Néhány hónap alatt fogyott pár kilót, ekkor még nem volt kórosan sovány, otthon mégis állandó veszekedés volt a folyamatos súlyvesztésből. Aztán inkább a tanulásra fókuszált a súlya helyett, és ismét felszedett néhány kilót. A baj akkor kezdődött, amikor középiskolába került. Komolyan stresszelt, hogy lesznek-e barátai, sok volt a tanulnivaló, sportolt, állandóan fáradt volt. Ekkor kezdte el abbahagyni az evést, és egyre csak fogyott. A szülők pedig tehetetlenek voltak. Erről az édesanyja mesél: „2023 decemberben kerültünk először a gyermekklinika pszichiátriai osztályára. Még évek múltán is döbbenet ezt a mondatot kimondani. Hanna akkor 43 kiló volt. Már hónapok óta éreztük, hogy gond van, de nagyon nehezen realizálódott a felismerés, hogy anorexiás. Tudom, hogy ez hihetetlenül hangzik, hogy egy szülő nem, vagy nagyon nehezen veszi észre, hogy a gyerek mennyit fogy, mennyire nem eszik, de azt tudni kell, hogy egy anorexiás nagyon jól tudja titkolni, hogy mi is történik, és persze az utolsó pillanatig tagad. Egyszóval nekem a legnehezebb dolog a felismerés volt.”
Újjáépített énkép
Hannát egy hajszál választotta el attól, hogy bent fogják, hiszen a testtömeg indexe 20 alatt volt. Ha csak egyetlen kilóval kevesebb, nem úszta volna meg a kórházi kezelést. Megszületett azonban egy rendkívül szigorú kezelési terv, amelynek az volt a lényege, hogy a lakást nem hagyhatja el, semmilyen fizikai aktivitást nem végezhet, naponta ötször kell ennie, fokozatosan egyre többet. A folyamatot a szülők felügyelték, hetente jártak kontrollra pszichológushoz és pszichiáterhez.
„Minden reggel mérlegre kellett állnom, és minden egyes falatot dokumentálnom kellett. A feladat az volt, hogy hetente minimum fél, de inkább egy kilót szedjek fel. Ezekhez a mérföldkövekhez különböző jutalmak kapcsolódtak. Ha sikerült, akkor elsétálhattam a boltba, elmehettem valahova a családdal. A 44 kilós súlyt kellett elérnem, hogy a szünet után visszamehessek a suliba.”
A szülők feladata az volt, hogy szinte grammról grammra „építsenek” egy egészséges gyereket. Aki anorexiás, nem sportolhat, mert azzal kalóriát veszít, ők mégis szerették volna, hogy valahogy épüljön az izomzata a csont és bőr kislánynak. A család ismerőse, Jágity Csaba edzőterem-tulajdonos felajánlott egy ingyenes bérletet és egy edző segítségét is a speciális feladatra. Így jutottak el Maros Hajnalkához, aki először azt sem tudta, hogyan fogjon hozzá a feladathoz, azt azonban tudta, hogy nem mondhat nemet.
„Az edzőterem vezetője szólt, hogy van itt egy lány, akin segíteni kellene. Meglepődtem, de szívesen vállaltam, hiszen éreztem, hogy ha valaki, én biztosan tudok segíteni. Magam is átestem több betegségen, volt, amikor csont és bőr voltam, sokáig küzdöttem pánikbetegséggel. Ha magamnak tudtam segíteni, akkor neki is. Gyerekkorom óta a sport a menedékem, megtanított küzdeni, kitartani. Mindig is érdekelt a pszichológia, elővettem az anorexiáról szóló esettanulmányokat, filmeket. Azzal tisztában voltam, hogy ez egy életveszélyes betegség. Kívülről csak a soványság látszik, de ez egy mély, összetett pszichés küzdelem. Hanna hamar a bizalmába fogadott, ahogy a szülei is. Célom az volt, hogy érezze: számíthat rám, biztos pont vagyok az életében. Hatalmas lelki munka volt mindkettőnk részéről, de láttam benne az erőt és a maximalizmust. El kellett érnem, hogy az egészséges test iránti vágy erősebb legyen, mint a soványságé. Amikor azt mondta: „Bumbi, nekem már a sovány, de izmos test tetszik”, elsírtam magam – ez volt az első igazi sikerélményem vele. Ahogy a teste erősödött, a pszichológusok is elismerték a munkát, és dicsérték a közös programunkat. Heti három edzéssel csodát tett, a teremben mindenki szerette, és példakép lett.”
„Az anorexiások nem gyengék, ők harcosok”
A történet mesébe illő, de messze még a happy end. Mivel az anorexia pszichoszomatikus betegség, a démonok újra fel-felbukkantak. A sport egyszerre lett megmentő és veszélyforrás: Hanna titokban túledzette magát, megszegte a szabályokat. Hajninak meg kellett húznia a határokat, még ha fájdalmas is volt mindkettőjük számára. Az edző azt mondja, ez a betegség mindenkit próbára tesz.
„A család, a szakemberek is küzdönek, és én is küzdök. Hiszen egy anorexiás emberben a kontrollvágy óriási: nem akar hízni, és ennek elkerülésére bármit meg is tesz. Éppen ezért lehet a súlyzós edzés a kulcs: kontrollált környezetben, szakmai irányítással, biztonságosan vezethetem le ezt az igényt. Mindig új feladatokat találok ki neki, hogy érezze: képes teljesíteni, fejlődni – de csak egészséges keretek között. Tudja, hogy az erőhöz enni kell, és ez lassan belső felismeréssé válik. A célom, hogy a mozgás ne az önpusztítás eszköze, hanem az élet része legyen. Sokat beszélgetünk, nevetünk, néha sírunk vagy vitázunk – de mindez a gyógyulás része. Mert az anorexiások nem gyengék, ők harcosok, akik nap mint nap küzdenek a démonjaikkal. Mi pedig annyit tehetünk, hogy ott vagyunk mellettük, segítünk, támogatunk, és nem engedjük el a kezüket.”
Hanna azért osztotta meg a történetét, mert azt mondja, hogy nagyon sokan járnak hasonló cipőben, de nem mernek beszélni a betegségről, vagy segítséget kérni, mert szégyellik. A külsejével való állandó foglalkozás egy kényszeres érzés, ahogy az is, hogy ne vegyen ételt magához. Összegzésképpen úgy érzi, ha ezeket a kényszereket átforgatja az edzésbe, és ott is a maximumra törekszik, akkor a koplalással ellentétben, az edzés eredménye egy egészséges szervezet lesz.
Fotó: The Lazy Artist Gallery/pexels.com; freepik.com
