Újragondolt férfiasság
“Emlékszem arra, amikor megtudtuk, hogy termékenységi nehézségeim vannak, de furcsa módon engem ez nem érintett meg annyira, mint mások gondolnák. Mintha számítottam volna rá, mintha éreztem volna már korábban is, hogy gondjaim lesznek a gyerekvállalással. Sőt, úgy éreztem egy pillanatra, hogy a családalapítás társadalmi nyomása hirtelen lekerült rólam, és egy pillanatra ez felszabadított. De csak egy pillanatra, hiszen én is szerettem volna gyereket, és nem külső nyomásra, hanem belső motivációból. Mikor ezt is felismertem, akkor nagyon szomorú lettem. Egyrész, mert távolabb került a saját gyerek lehetősége, másrész megkérdőjeleződött a férfiasságom egyik pillére, ami helyett valami újat kellett találni. Eluralkodott rajtam a sikertelenség általános érzése, hogy semmire sem vagyok jó. Elképzeltem a testem, mint egy olyan gépet, amely egyre csak gyárt valamit, de az a valami örökké hibás, haszontalan, felesleges.
Fontos, hogy a feleségem nagyon kedves és megértő volt, még annak ellenére is, hogy az esküvőnk előtt röviddel derült ki, kicsi az esélye, hogy természetes úton babánk szülessen. Nagyon megnyugtatott, ahogyan kezelte a helyzetet, mert éreztem, ő nem kérdőjelez meg engem. Nem lát férfiatlannak, sikertelennek, feleslegesnek. Sőt, végig éreztem, hogy bízik abban, hogy közösen megoldjuk, és lesz babánk. Kezdetben nem volt különösebb hitem abban, hogy a helyzet javítható, de ez szép lassan megváltozott, nagyrészt a feleségem lelkesedése miatt. Az ő elszántsága, akarata, kutatómunkája kellett ahhoz, hogy ne csak szorgalmasan bevegyem a vitaminokat, és heti négyszer beiktassam a futást, hanem őszintén higgyek benne, tényleg lesz babánk.
A támogatás elengedhetetlen
Hatalmas próbatétel volt a lombikozás, ami minket még jobban összekovácsolt. Megviselte a kapcsolatunkat, de nekem ez az időszak is megszépült, mert ma már látom a gyümölcsét, a kisfiunkat. Ugyanakkor nem volt könnyű. Azt sosem éreztem, hogy kiszállok a folyamatból. A feleségemet viszont fizikailag is nagyon megviselték az eljárások, vizsgálatok, hormonkezelések, a mentális nehézségekről nem is beszélve. Ő lehet, hogy időnként feladta volna. Viszont az, hogy mi összetartozunk, sosem kérdőjeleződött meg. Szerintem sosem lehet eléggé támogatni a feleségedet egy ilyen helyzetben, én is jobban csinálnám, ha visszamehetnék az időben. Még több kedvesség, simogatás, ölelés járna neki, mert hármunkért csinálta a sok fájdalmas és nehéz kezelést. Bennem végig ott élt annak a bűntudata, hogy ez miattam történik.
Ki a langymeleg kényelemből!
Orvosok hadával konzultáltunk az úton, de eléggé tehetetlennek tűntek ők is a problémámat illetően. Mentek a szokásos tesztek, gyógyszereket, vitaminokat írtak fel, ajánlották a mediterrán diétát, de egy dolgot nem tudtak felírni receptre: az elköteleződést, ami viszont a feleségemben megvolt, és szép lassan átszivárgott belém is. A mi tapasztalatunk az, hogy a radikális életmódváltoztatás segített. És egy külföldi klinika, miután egy hazaiban egy elég komoly mulasztás miatt csalódnunk kellett.
Vitaminok, futás, andrológusok, injekciók, leletek böngészése, magas orvosi számlák és érzelmi hullámvasút jellemezték ezeket a hónapokat. Egy pozitívabb eredmény hirtelen lelkesít, a következő lehangol. Sok helyen elhitették az orvosok, hogy ismerik a megfelelő teszteket, kísérleti gyógyszereket, amelyek majd változást hoznak, de legtöbbjükben csalódnunk kellett. Egyvalami működött, és ezt az összes férfinak ajánlanám, aki ebben a cipőben jár: találjon valamit, ami úgy lelkesíti, mint huszonéves korában, és azonnal pattanjon ki a kényelmes irodai székből, a légkondis autóból, a langymeleg, megszokott kényelmességből. Nekem a sport, a rendszeres futás sokat segített, közben új zenéket hallgattam. Mindenki támogató volt a szűk környezetemben és a munkahelyemen is.
A barátaim teljesen nyitottak voltak, senki nem ítélkezett, inkább támogatott. Tudtam nagyobb fiútársaságban is beszélni a témáról. Sőt, érdeklődtek, hogy vagyunk, hol tart a folyamat a lombikprogramban, hogy bírjuk. A tágabb környezetemben találkoztam olyan férfiakkal, akik nem voltak elutasítóak ugyan, de nem tudták a dolgot jól kezelni, nem tudták, hogyan kell egy ilyen dologról beszélni, és inkább nem érdeklődtek róla.
Semmire nem cserélném el az életünket. Ugyanakkor egy kisgyermek születésével új kihívások is megjelennek, átalakulnak a családi kapcsolatok és a házasság is. Mi is átalakulóban vagyunk, szóval a hullámvasút még nem ért véget. De nagyon szeretem az életemet a kisfiunkkal, aki csodálatos, és minden küzdelemnek értelmet ad az ő létezése. „
Fotó: Helena Lopes/pexels.com; freepik.com
