hirdetés
Úgy fogalmaznám meg, hogy maga a hivatás talált rám, nem annyira én választottam. Még középiskolás koromban kezdtem el érezni, hogy Isten hívása személyes, radikális választ érdemel. Ez a felismerés fokozatosan bontakozott ki, és volt egy olyan pont, amikor teljesen világossá lett. Időben a rendszerváltás környékén járunk, ekkor már nyíltabban lehetett beszélni a vallásról és a szerzetesi életről. Ez megkönnyítette azt, hogy ez az elhatározás konkretizálódjon, így csatlakoztam a domonkos nővérek közösségéhez immár több mint 33 éve.
Amikor a hivatásom kezdett kibontakozni, a szerzetesrendek még félig illegalitásban voltak, nem volt könnyű információt szerezni róluk. Akkoriban még internet sem volt, kevés forrás állt rendelkezésre, leginkább könyvekből tájékozódtam, így olvastam a domonkos rendről. A domonkos rend egyik mottója a veritas, az igazság, és az igazság hirdetése, mint életprogram, felkeltette az érdeklődésemet. A rend fontosnak tartja a hit igazságának hirdetését, és van ebben egy intellektuális vonulat is, ami vonzó volt.
A szerzetesi élet kezdeti időszaka az úgynevezett kezdeti képzés. Amikor én beléptem, ennek a mára kikristályosodott formája még nem volt meg, így például a noviciátus csak egy évig tartott. Ez egy próbaidő, a közösség megismeréséről szól, ismerkedés a renddel, az imádságnak és a szolgálatnak a tanulása. Mindez nem volt mentes a nehézségektől – már a saját magammal való találkozásnak az új módja sem könnyű, hát még az összes többi újdonság.
A sztereotípiák valóban mélyen gyökereznek a társadalomban. Sokan például úgy gondolják, hogy a szerzetesnők nagyon jámborak, és talán kicsit naívak is, akiknek nincs a való élettel kapcsolatuk, valamint hogy az egyházban a szerepük a „kiszolgálás”. Egy másik gyakori félreértés szerint a szerzetesnők olyanok, akik valamilyen csalódás vagy veszteség miatt választották ezt az életet, mintha menekülnének valami elől. Ezek eléggé távol állnak a valóságtól. A szerzetesi élet egy tudatos döntés eredménye, és sok erőt, bátorságot és elkötelezettséget igényel.
A szerzetesi élet, ha jól éljük, nem menekülés, hanem mélyebb és „rázósabb” találkozás saját magunkkal, az emberi mivoltunkkal.
És tegyük hozzá, a szerzetesnők gyakran sokkal aktívabb és sokrétűbb szerepeket töltenek be az egyházban és a társadalomban, mint ahogy sokan gondolnák.
A mindennapjaimat a közös szerzetesi napirend határozza meg, a közös imádság és a közös élet alkalmai. Így napom középpontjában a zsolozsma áll, amelyet naponta négyszer imádkozunk közösen a rendtársakkal, a domonkos rend hagyományát követve, valamint részt veszünk a közös szentmisén és a szentségimádáson. A napot reggel személyes imával kezdem, majd közösen folytatjuk az imádságot. Az étkezéseink is közösségi alkalmak, különösen az ebéd és a vacsora; ezen kívül minden nővérnek megvannak a saját feladatai, amelyek az apostoli munkájához tartoznak, amelyek lehetnek oktatási, pasztorális, adminisztrációs vagy háztartási jellegűek; ezen kívül részt veszünk az otthoni szolgálatokban.
A szerzetesi életben a hivatás és a küldetés kéz a kézben járnak. A domonkos rendnek mindig is hivatása volt a teológia művelése, tanítása, a hitre való rendszerezett reflexió. A tudományos munka iránti érdeklődésem már fiatal koromban kialakult, amikor még az ELTE bölcsészkarán történelmet és latint tanultam. Aztán a rendbe lépve megszületett bennem a vágy, hogy Istenről többet tudjak, hogy teológiát tanuljak. Teológiai tanulmányaim során, különösen külföldön, találkoztam Aquinói Szent Tamás műveivel, aki minden katolikus teológia számára referenciapont. Az ő művei, teológiai gondolkodásmódja számomra is példa és táplálék. A Sapientia Főiskolára annak indulásakor hívott még az alapító rektor, a nemrég elhunyt Lukács László atya, aki tudatosan igyekezett megszólítani olyan fiatal szerzeteseket, akik külföldön tanultak teológiát. Szeretem ezt a feladatot, a tanítást és a tudományos munkát is. A rendtársaim közül egyébként többen tanítanak a főiskolán; van, aki filozófiát vagy morális teológiát.
Tamás a domonkos rend legnagyobb teológusa, büszkék vagyunk rá, így elkerülhetetlen, hogy megismerkedjünk a műveivel. Amikor a doktori témámat választottam, a témavezetőm javasolta, hogy foglalkozzak Szent Tamással. Ez a tanács vezetett ahhoz, hogy még jobban elmerüljek a műveiben. Tamás gondolkodásmódja, szenvedélyes igazságszeretete inspiráló; az ő látásmódja segít abban, hogy a hit igazságaiba az értelem segítségével, amennyire lehet, behatoljunk; és hogy bátran tegyünk fel kérdéseket.
Szent Tamás tanításának nem csak a tartalma, hanem az előbb említett módszere is aktuális. Az a bátorság, amellyel ő kérdéseket tett fel, és az, ahogyan a Szentírásban és az egyház hagyományában gyökerezve képes volt új filozófiai alapokra helyezni az egyház tanítását, az maradandó. Tamás nem elégedett meg leegyszerűsítő válaszokkal, hanem mindig az igazság egészére volt kíváncsi. És nem félt az értelem használatától, mert tudta, hogy minden igazságnak a forrása Isten. Ez a fajta alázat és kitartás ma is fontos, különösen egy olyan világban, ahol hajlamosak vagyunk a felszínes válaszokra és a gyors megoldásokra.
Ezzel kapcsolatban nem vagyok pesszimista. Bár valóban csökken a keresztény hívők száma Nyugat-Európában, ugyanakkor azt is látni kell, hogy az egyház nem egy statikus intézmény, hanem folyamatosan változik és alkalmazkodik. A szerzetesi hivatás mindig is létezni fog, mert ez az emberek legmélyebb vágyaira válasz. Hogy milyen formában fog ez megvalósulni? Ez a jövő kérdése, nyilván nem azt jelenti, hogy a szerzetesi élet teljes jelenlegi formája változatlan formában megmarad. Viszont vannak izgalmas jelenségek: pélédául a domonkos rend több ága az Egyesült Államokban hatalmas megújulást él át.
Az egyházban a nők mindig is kulcsszerepet játszottak, például az oktatásban, a karitatív munkában és a közösségi életben, illetve legfőképp a hit átadásában. A kérdésre a válasz attól is függ, hogyan tekintünk az egyházra: azt gondolom, hogy ha a nők szerepét csak akkor látjuk a helyén, ha a klerikusok által betöltött pozíciókat tölthetik be, akkor az egyházra hatalmi struktúraként gondolunk csak. Ez rendkívül leszűkítő nézőpont. Tehát a nők egyházi szerepe valóban kulcsfontosságú, de nem feltétlenül a hatalmi struktúrák szintjén. Fontosabb lenne, hogy a nők és a férfiak egyaránt megtalálják a saját helyüket az egyház közösségében. A nők szerepe, hogy továbbadják a hitet a következő generációnak mint édesanyák, és ez talán a legfontosabb feladat, senki más nem tudja betölteni. Az egyház jövője szempontjából a legnagyobb kihívás pedig az, hogy a férfiak és nők együttműködve tudjanak dolgozni, és ami még ennél is lényegesebb, hogy az egyház küldetése, az evangélium hirdetése minden keresztény szívügye legyen.
Fotó: Domonkos Nővérek
hirdetés
