hirdetés
Etentuk Inemesit, művészeti szervező, kurátor 2015 óta foglalkozik képzőművészettel. Idén májusban kereste meg őt a Hintalovon Alapítvány, hogy kurátorként csatlakozzon Összművészeti Projektjükhöz. Inemesit boldogan igent mondott, hiszen ő is nagyra értékeli az alapítvány munkáját, kétgyermekes anyaként számára is fontos a gyerekjogok ügye Magyarországon.
Tavaly volt a Hintalovon Alapítvány első ilyen típusú kísérletnek is nevezhető összművészeti eseménye, amely alkalmával kortárs képzőművészeti műtárgyakat mutattak be egy kiállításon az alapítvány munkájával kontextusba helyezve. Ezeket az alkotásokat meg lehetett vásárolni, és az ebből befolyt összeg az alapítvány munkáját támogatta. Alapvetően most is ez a koncepció, ebben az évben én lettem a kiállítás kurátora, és az a szerepem, hogy egyetlen és jól érthető sodorvonalra fűzzük fel a kiállítást. A korábbi munkáim során azt tapasztaltam, hogy nagyon magas a belépési küszöb a kortárs képzőművészet megismeréséhez, megértéséhez. Mindig is az jelentette számomra a kihívást, hogyan tudjuk demokratizálni, olyan környezetbe helyezni a képzőművészetet, hogy az emberek kapcsolódni tudjanak a műtárgyakhoz és jól érezzék magukat a közelükben. A Hintalovon Összművészeti Projekt esetében a hívószó természetesen a gyermekkor volt, olyan művészeket választottam, akiknek műveiben fontos szerepet kap a játékban való elmélyülés, a gyermekkori élmények feldolgozása, újraértelmezése, az otthon szimbólumaihoz és a családhoz fűződő viszonya.
Eleinte Memories Calling volt a projekt neve, de aztán úgy gondoltuk, legyen egy magyar, könnyebben érthető név. A gyermekkor emlékei és élményei által inspirált alkotásokat igyekeztem megmutatni, a kiállító művészek olyan kérdésköröket járnak körbe, amelyek valamilyen módon a gyermekkorhoz, az anyasághoz, az intimitáshoz, a közösséghez illetve a családhoz kapcsolódnak. Az a célunk, hogy ha valaki belép a kiállítótérbe, saját maga is elő tudjon hívni kedves gyermekkori emlékeket, vagy hogy újra gondolja azt, hogy milyen volt gyerekként néhány kaviccsal eljátszani a nagyi kertjében, vagy csak szemlélni a hangyák vonulását egy álmos nyári délutánon, esetleg gyöngyöt fűzni, lekváros kenyeret majszolni.
De, ami talán még fontosabb, hogy felidézze a biztonságos kötődés jelentőségét és erejét a világhoz.
Nyilvánvalóan ezek apró lépcsőfokok ahhoz, hogy a kiállítás látogatói megismerjék az alapítvány munkáját, de ebben sokat segítenek majd az érzékenyítő workshopok és más, a kiállítás időtartalma alatt szervezett rendezvények is.
Az alapítvány részéről teljesen szabad kezet kaptam, tíz művészt választottam ki, akiknek régóta követem a pályáját és jól ismerem őket. Többségük képzőművész, de lesznek mesés fotók Varga Mariettától, akinek sorozata a családi nyaralások és balatoni vakációk emlékeit járja körbe. Ember Sári pedig egy szuper kerámia installációval jön a kiállításra, az ő művét egy egészen sajátságos személyes történetmesélés hatja át, Fábián Erika és Metzing Eszter egy-egy izgalmas installációval készül, az alkalomra. Új önreflexív alkotással érkezik Tranker Kata képzőművész. A kiállításon továbbá találkozhatunk Merényi Dávid felszabadult festőiséggel feloldott Kádár-kocka percepciójával, Herbert Anikó és Simon Márton együttműködése nyomán pedig egy unikális papír kollázst mutatunk be a tárlaton. Készültünk egy rendhagyó eseménnyel is, ahol Góg Angéla Emlékek vacsorája című estjén a gyerekkor kedvenc ízeinek újragondolásával invitál bennünket emlékidézésre október 2-án.
Mindenkit aki egy kicsit is közelebb szeretne kerülni a kortárs képzőművészethez illetve az alapítvány munkájához. Természetesen meginvitáljuk a műgyűjtői kört és a művészeti szcéna képviselőit is, de jelenleg a fókusz a szélesebb közönség megszólításán van. A kiállítás színhelye nem egy klasszikus white cube művészeti tér, hanem egy élő közösségi helyszín, a Kastner Kommunity, ahol többnyire kreatív emberek fordulnak meg. Reméljük közülük is sokan megnézik az alkotásokat és részt vesznek a programokon, klassz lenne ha ők is alaposabban megismernék a Hintalovon tevékenységét, vagy bekapcsolódnának Gyurkó Szilvi fantasztikus érzékenyítő workshopjába, aki ezúttal Schwarz Ádámmal azaz Beton.Hofival fog beszélgetni a kiállítótérben október 16-án. Vannak, akik talán picit ódzkodnak a kortárs képzőművészettől, szerintem számukra ez egy nagyon felemelő első találkozás lesz, mivel ezek a műtárgyak szinte megszólítják a szemlélőt, könnyű hozzájuk kapcsolódni, és fantasztikus aurájuk van. Tehát várunk mindenkit, akinek felkeltettük a figyelmét, garantáltan izgalmas heteknek nézünk elébe.
Meglehetősen diverz, sokrétű kulturális hátterű családból származom, ahol különböző ünnepek, szertartások vannak és különböző nemzetek konyháinak ételei kerülnek az asztalra. A legfontosabb gyermekkori emlékeim között az óriási családi összejövetelek sejlenek fel, ahol nem is feltétlenül beszéli mindenki ugyanazt a nyelvet vagy esetleg nem is ugyanabban a hónapban ünnepli a karácsonyt, mégis sikerül meghittségben elkölteni együtt az étkezéseket. Egészen biztos, ennek is köszönhetem, hogy nyitott, ugyanakkor rugalmas személyiség vagyok, megvan bennem az együttműködésre való képesség.
Bármilyen kihívásokkal teli élethelyzetbe kerülök, mindig megtalálom a kiutat, vissza tudok nyúlni, a családomtól kapott értékekhez, amely segít az elcsendesedésben és megnyugvásban.
A gyermekeim már kamaszok, 14 és 16 évesek, elhagyták a kisgyermekkort, önállóbbak és egyre több időt töltenek a barátaikkal, kortársaikkal. Ez egy teljesen új, izgalmas időszak nekem is. Ha visszagondolok a múltba, és végig pörgetem a fejemben a közös emlékeket, először olyan képek jönnek elő, amikor olyasmit próbáltam nekik mutatni, ami az érzékszerveikre hatott a leginkább. Rengeteg pacsmagolással, gyurmázással, barkácsolással, kertészkedéssel és közös főzőcskézéssel múlattuk az időt. Mindemellett igyekeztem megtanítani őket jól „látni” és „hallani” ezért sokat vittem őket kiállításokra, és már elég korán ízlelgettük a komolyzenei koncerteket is. Bízom benne, hogy a világra úgy fognak majd ezáltal tekinteni, mint egy felfedezésre váró izgalmas kalandokkal teli vidék, és nem pedig valamiféle fenyegető komor sötét zugoly.
Talán hozzáférést a vészkijárathoz, hogy elmeneküljenek egy biztonságos fantázia világba ahol minden lehetséges. A kiállító művészekkel készült egy interjúsorozat, ahol ők is megerősítik az eszképizmust, amikor a saját gyermek korukra reflektálnak, hogy mennyire jó volt számukra az a belső titkos, kis univerzum, ahova visszahúzódhattak, ahol megnyugodhattak. Ezt a képzeletbeli birodalmat pedig művészettel bástyázták körül.
Úgy érzem arra is alkalmas a művészet, hogy a gyerekek megtanulhatják, hogy egyáltalán nem baj, ha valakivel nem értünk egyet vagy nem azonos az ízlésünk, nevezetesen ha nem ugyanazokkal a színekkel rajzoljuk meg az oviban az anyák napi üdvözlőkártyát.
Attól még szerencsére tudunk egymással beszélgetni. A lényeg, hogy meglegyen mindannyiunk belső morális iránytűje, ami akár közös nevezőként is szolgálhat később a különböző értékrendű emberek között.
Tetszett a cikk? Ez is tetszeni fog: a gyerek elsősorban gyerek és másodsorban sportoló!
hirdetés
