Ha gyakran olvasol minket, láthattad, hogy Nőnap alkalmából ezen a héten számos cikkben foglalkoztunk a mélyebb női megélésekkel, a nőiséggel, női sorsokkal, a női emancipációval és úgy általában a női lét központi témáival. Ez a búvármerülés pedig nem lehetne teljes a női barátságok fejezete nélkül. Nagyon sokan és sokfélét mondtak már ebben a témában; számos ilyen befogadott gondolat, cikk, podcast és könyv is biztosan mind-mind hozzájárult ahhoz, hogy 36 évesen, életemben talán először azt mondhassam: nincsenek toxikus barátságaim egyetlen barátnőmmel sem. Most mégsem annyira szakértőket szeretnék idézni, hanem elmesélni, számomra mi volt az a felismerés, melynek segítségével végigjártam ezt a fájdalmas, majd felszabadító felismerésekkel teli utat.
Tulajdonképpen mi is a mérgező?
Nagyon egyszerű lenne csupán azt mondani, hogy egy barátság attól toxikus, ha a másik valamilyen formában szemét módon viselkedik veled. Ez így teljesen nyilvánvaló, észrevehető és ennélfogva könnyen kezelhető dinamika lenne: bárkinek kiadni az útját, aki elkezd bitchy lenni veled. Azonban az egyik fájdalmas, de abszolút mélyen szemfelnyitó felismerés a toxikus barátságokban belül benned kezdődik, és nem a másikban.
Volt egy barátnőm, akivel sülve-főve együtt bandáztunk hónapokig, szinte alig bírtuk ki egymás nélkül. Azonban ahogy telt az idő, azt kezdtem érezni, hogy elképesztően kiegyenlítetlen ez a kapcsolat: úgy éreztem, hogy folyton adok, de nem kapok vissza semmit (legyen az segítség, figyelem, anyagi természetű meghívások, amit szeretnél), és a bennem értem küzdő szabadságharcos azt mondta: Figyelj, ez így nagyon nem pálya, ez az ember nagyon toxikus, engedd el.
És elengedtem őt, ő pedig borzasztóan nem értette és rosszul esett neki. Amit meg is értettem, ugyanis ő nem változott semmiben, hanem én változtam. Ő ugyanazt a dinamikát folytatta, amiben az elején teljesen összefonódtunk, mert igazából az elejétől elfogadtam azt a rengeteg dióhéjban önző dolgot, amit a kapcsolatunkba hozott.
Ezen a ponton pedig rájöttem, mi változott: én voltam saját magam számára toxikus, és most egy eddig nem domináns, egészséges határait felismerő rész küzdi épp ki magát belőlem.
Ekkor csináltam egy mély lelki röntgent magamban Heidi Priebe fantasztikus pszichológus egyik podcastjének segítségével, amely során megállapítottam, hogy mindegyik mérgező kapcsolatom eredőjében én magam állok.
És ez nem azt jelenti, hogy én viselkedtem toxikusan, hanem azt, hogy megengedtem ezt a dinamikát. Képzeljük el az emberi kapcsolatokat úgy, mint egy focipályát! Egy egészséges kapcsolódásnál a két ember a felezővonalnál találkozik, és 50-50 vesznek részt a kapcsolatban. Priebe szerint ez olyan tíz százalékban tolódhat el akkor, amikor például valaki több figyelmet igényel, de lényegében mindkét fél egészséges arányban, ugyanannyira van jelen a kapcsolatban.
A probléma a nem egészséges felezővonalas találkozásnál van, és én is ebbe estem bele. Ugyanis a saját szerethetőségemet sok kapcsolatomban attól tettem függővé, hogy mennyit adok a másiknak, én magam pedig nem jöttem előrébb a térfél kb. 20%-ánál. Ha pedig egy olyan ember, aki a saját szerethetőségét a másiknak való adásban definiálja, és találkozik valakivel, akiben rengeteg a térfoglaló potenciál, az bizony be fogja foglalni azt a 80 százalékot a pályán, amit szabadon hagytál, és nem vár meg az 50-es egálnál, hogy gyere el egészségesen a felezővonalig. Hanem kérlelhetetlenül befoglalja.
Ez a dinamika teljesen öntudatlanul megy le, és a 80%-ot befoglaló fél csakúgy, mint a kábé a térfél leghátsó focikapujába szorult 20%-os másik azt gondolja, hogy igazából a 80-20 az tulajdonképpen az egészséges 50-50. Mert nem is ismertünk más dinamikát, ezért ezt fogadtuk el egészségesnek.
Amikor ezt felismeri az ember (és elkezd egy egészséges én az 50%-áért küzdeni), ott jön a toxikussági választóvíz. Mert úgy gondolom, hogy odáig nem nagyon hibáztatható semmivel a 80%-os másik, amíg ő maga sincs tisztában ezzel a mérgező dinamikával, és te is hagytad, hogy befoglalja az egészséges részt. Onnantól válik ez kritikussá, mikor a másikat szembesíted ezzel a működéssel és új határokat, új térfeleket szeretnél meghúzni a barátságotokban.
Nos, ez egy elég fájdalmas beszélgetés a másikkal, de meg kell tenni, ugyanis ennél nagyobb tétje nem is lehetne valaminek. Mert ez önmagunk szeretetéről, szerethetőségéről, határairól és tiszteletéről szól. Arról, hogy eddig nem szeretted magad eléggé, hogy ellenállj az önzésnek, most viszont már igen, és keményen belefúrod a sarkad a sárba és kitartasz önmagad mellett. Mert végeredményben csak akkor lehet veled toxikus valaki, ha te nem szereted magad eléggé ahhoz, hogy véget vess egy rossz dinamikának.
Ha pedig valaki semennyire sem ismeri el mindezt; ha ugyanúgy szeretné folytatni, „ahogy régen volt”, mert „régen annyira más voltál” és „nem lehetne minden úgy, mint eddig?”-eket szeretne tőled, pedig te már visszafordíthatatlanul léptél egyet saját magad megölelése felé, akkor ez az emberi kapcsolat toxikus. Lehet, hogy ő maga emberileg nem az, és másokkal nem így viselkedik, de ez egyáltalán nem számít, ha veled igen, és nem engedi, hogy te egészséges viszonyban legyél önmagaddal.
És ezt el kell engedni. Persze, először baromira fáj, és mivel gyakran évtizedes berögzültségeket zúz szét az ember, sokszor Stockholmosan visszatáncolna a régi 80-20-as dinamikákba. De az önszeretet olyan, mint egy izom: minél többet edzed, annál erősebb lesz. Ezért akármennyire is fáj az elején, az ilyen kapcsolatokat el kell engedni.
Idővel azonban olyan felszabadultságot érez az ember, amit nehéz leírni: boldogságot és önazonosságot; azt, hogy olyan emberek vesznek körül, akikkel egészségesen szeretjük egymást, és akik mellett egészségesen szerethetem magam. Ide jutottam el 36 évesen, és habár még előttem is rengeteg mindenben hosszú út áll, az emberi kapcsolataimra, és ezáltal a saját ilyen irányú döntéseimre is büszke szeretettel gondolok. Ennél pedig kevés fontosabb dolog van a világon.
Fotók: Unsplash, Billboard
Tetszett a cikk? Akkor ez is tetszeni fog!
