„Sok elmaradást és tabut látok a női létben” – Interjú Jakab Juli színésznővel

Régóta szerettem volna már interjút készíteni vele, magával ragadó személyiségnek tartom, aki néha mintha nem is lenne tisztában a tehetségével. Oscar-díjas rendezővel is dolgozott már, ragyogott a Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon, címlapokon szerepelt, külföldön is megismerték a nevét, de a beszélgetésünk színhelyén, a kávézóban megjelenve inkább tűnik egyetemistának, mint elismert színésznőnek. Szerénysége pedig mélységesen őszinte.   

Amikor felhívtalak és felkértelek az interjúra, meglepődtél. Bevallom, engem pedig a te reakciód lepett meg.

A lányom éppen akkor először mászott fel egy olyan mászókára, amitől addig eléggé tartott. Ezek nekem nagy örömök, de ebben a mostani élethelyzetemben hirtelen meglepett a hívásod. Bár számomra mindig is ambivalens volt, ha színésznőként kerestek meg, hiszen nem azt tanultam, inkább az emberi kapcsolataimon keresztül találtak meg a szerepek. Igaz, hogy a Színház és Filmművészeti Egyetemen végeztem, de forgatókönyvíró szakon és tulajdonképpen színészi ambícióim sem nagyon voltak. Akkoriban együtt éltem Rév Marci operatőrrel, akinek Reisz Gábor rendező is osztálytársa volt. Így hárman kezdtünk el dolgozni kisjátékfilmeken, én forgatókönyvíróként. Később Gábor kérésére vállaltam szerepet az egyik közös projektünkben. Ezt látva keresett meg Török Feri, akivel leforgattuk a Senki szigete című filmet, talán az volt az első, igazi színészi munkám. De tulajdonképpen Nemes Jeles Lászlót is egy baráti társaságban ismertem meg.

Akivel aztán elkészítettétek a Napszállta című filmet, ami amellett, hogy több díjat is bezsebelt, az ismertséget is meghozta neked.

Igen, és akkor örültem is mindennek, ugyanakkor a hirtelen siker nyomást is helyezett rám. Azt éreztem, hogy na, ebbe most vagy húsz körömmel belekapaszkodom és partikra járok, termékeket reklámozok, podcastokban veszek részt, a közösségi médiában is felfuttatom magam, vagyis minden lehetőséget kihasználok, vagy élem tovább az életem. Sokan nógattak, hogy válasszam az első opciót, de elég hamar rájöttem, hogy ez nagyon távol áll tőlem.

Csak egy vágyam volt, hogy még több filmet forgassak, nem feltétlenül színésznőként, és ez teljesült is, hiszen a filmezés azóta is az életem része.

Bár nem igazán vered nagydobra, de most is forgatsz, sőt még színpadon is játszol.

Nehéz helyzetben van ma Magyarországon a filmkészítés, ennek is köszönhető, hogy több film is van, amit már leforgattunk, de még nem jöttek ki. A Sünvadászat című filmet Schwechtje Mihály rendezte, akinek az első filmje a Remélem legközelebb sikerül meghalnod című alkotás volt. Ennek nagyon várom a bemutatóját, szerintem egy igazán finom munka lett. Fliegauf Bencével egy úgynevezett áldokumentumfilmet csinálunk, nagyon intenzív a sztori és a forgatások is azok voltak. Pénz nélkül filmezni igazi sírva vigadás, ehhez a filmhez legutóbb a kertünkben vettünk fel jeleneteket.  Emellett színházban is játszom, Hajdú Szabolcs rendezésében az Egy százalék indián című darab már évek óta műsoron van.

Mindemellett még forgatókönyvíróként, dramaturgként is dolgozol.

Ez a szakmám, nehezen tudok, tudnék elszakadni tőle. Bár az is igaz, hogy jelenleg Magyarországon lassan lehetetlen ebben a szférában örömmel dolgozni. Azokat az alkotókat, akik hiteles és jó dolgokat csináltak korábban, most lényegében két lábbal próbálják eltaposni. Írtam ez ügyben egy-két posztot, aminek az lett a következménye, hogy legközelebb az engem alkalmazó producert figyelmeztették: nem kellene velem dolgoznia. Komolyan is vette, ki is rúgott. Rossz nézni, mi marad az emberekből ebben a közegben. Mindenesetre elkezdtem a pszichológia szakot. Nem könnyű dolgozni és tanulni kisgyerekek mellett, de több erőt ad, mint amennyit elvesz. 

Akkor mégsem csak a gyerekek körül forog az életed, ahogy azt a telefonban említetted.

Az anyaság a legfontosabb szerep az életemben, bár az, hogy kikerültem a reflektorfényből, nem jelenti azt, hogy semmit sem csinálok.

Néha úgy érzem, túl sok mindennel is foglalkozom egyszerre. Nem bánom, hogy így alakult, de nem volt ez egy tudatos döntés, egyszerűen sok minden érdekel. Annak viszont meglehetősen örülök, hogy a megélhetésem nem attól függ, elvállalok-e egy szerepet, hívnak-e valahová, keresnek-e legközelebb.

Az első kislányod, Jolán otthon született. Ez még a Covid ideje alatt történt, és akkor több helyen is meséltél erről. A második kislányod is így jött világra?

Nem, Hédi végül kórházban született meg, bár otthon vajúdtam vele egy napig. Az otthonszülés nem volt evidens döntés, ám mikor hallottunk róla és beszéltünk olyanokkal, akik már végig csinálták, a társamnak, Máriusznak és nekem is egyértelművé vált, hogy ezt választjuk. Minden jól alakult és utólag elmondhatom, hogy gyönyörű élménnyé vált számunkra az otthonszülés.

Olyan ösztönösség árad belőled, ami lenyűgözi az embert. Honnan ez az őserő?

Arra törekszem, hogy jól érezzem magam a jelenben. Erősen hallgatok a megérzéseimre és ma már könnyebben megállapítom, hogy mi az, ami nem komfortos nekem. Így tudok nemet mondani. Ám ez nem valami velem született képesség, sok mindent átéltem, mire eljutottam idáig. A felnőtt életemet nagyon meghatározta, hogy tíz évvel ezelőtt az egész családom összeomlott, amikor édesanyám agyvérzést kapott. Szinte ezzel egyidőben az öcsémnél rákot diagnosztizáltak. Ő 21 éves volt, amikor meghalt, két évre rá pedig anyukámat is elveszítettük. Borzalmas volt végignézni a szenvedésüket, a leépülésüket, ráadásul én azelőtt még semmilyen formában nem találkoztam a halállal. Az embert próbáló időszak még erősebben összehozott minket az apámmal és a húgommal. Ott voltunk édesanyámmal is a halálakor, végtelenül békés volt az elmúlása.

A történtek sok mindent megváltoztattak, például rengeteg olyan apróság, ami régen bosszantott volna, azóta inkább arra emlékeztet, hogy milyen sokféle az élet.

Persze két kisgyerekkel nem mindig olyan egyszerű, többször vagyok ingerült, mint szeretnék, de megtanultam, hogy ami jó nekem azt száz százalékosan kiélvezzem, az anyaság is ilyen. Emellett a traumák nyilván nem múlnak el nyomtalanul, az első lányom születése után valahol érthető módon másfél évig depressziós voltam. Ilyen rövid időintervallumon belül megélni a halált és a születést, ezt nehéz feldolgozni.

És neked mi segített a feldolgozásban?

Valószínűleg több minden. Tíz éve járok terápiába, kisebb-nagyobb megszakításokkal, gondolom a pszichológia tanulását is valahol ezért választottam, ha nem is tudatosan. Szeretném érteni, mi megy végbe egy nőben életének különböző szakaszaiban, ezenfelül sok elmaradást és tabut látok a női létben, melyeken ideje változtatni. A traumafeldolgozásban a családomnak hatalmas szerepe van, de azt hiszem a munkámnak is. Nemes Jeles László épp akkor forgatta a Saul fiát, amikor az öcsém válságos állapotban volt. Még hiányzott egy szereplő, a testvéremet épp műtötték, én pedig csak kóvályogtam a városban, aztán bementem a barátnőm munkahelyére, aki Nemes Jelessel dolgozott együtt. Eléggé ki voltam, ez látszott is rajtam. László rám nézett és azt mondta, csináljunk egy próbafelvételt. Aztán enyém lett a szerep. A forgatás végén pedig úgy váltunk el – bár erre csak én emlékszem –, hogy akkor találkozunk a következő projekten, ami a Napszállta volt.

Vagyis életed egyik legnehezebb időszakát élted éppen, amikor kinyílt számodra egy új világ a filmezés által?

Igen, mondhatjuk így is, hiszen a Napszálltát édesanyám halála után kezdtük el forgatni. Úgy gondoltam rá, mint egy korszak lezárása és valami új kezdetére.

A Jakab Julival készült nagy anyagunkat megtalálod a Remind Bookazine nyolcadik lapszámában. Keresd az újságárusoknál, vagy kattints, és rendeld meg most!

Ha tetszett a cikk, ez is tetszeni fog: kattints, és olvasd el interjúnkat Balsai Mónival!

Fotó: Szente Lulu