Az előadás alatt végig olyan csend volt a teremben, amit ritkán tapasztal az ember, pláne influenza szezon idején. A nézők visszafogott lélegzettel követték az előadást, voltak, akik becsukták a szemüket egy-egy durvább történetnél. Ti is éreztétek ezt a játéktérből?
Levkó Esztella: Igen. Fontos, hogy érezzük a nézők rezdüléseit, hogy kvázi utaztassuk őket az előadás alatt. A rendezőtől azt kaptuk instrukcióként, hogy egy az egyben a közönségnek beszéljünk. Így nincs egy negyedik fal köztünk és a nézők között. Az egész előadás egy mesélés. Bármennyire is tragikusak a történetek, minket az motivál, hogy megosszuk őket a nézőkkel, és ez a megosztás szerintem csak úgy működik, hogyha rá tudunk hangolódni a közönségre. Ez nem annyira egyszerű, 150 néző ül a teremben, nem egy pici, intim térben játszunk, ahol mindenkinek bele tudunk nézni a szemébe. Nagyon fontos, hogy mi vezessük a nézőket, fogjuk a kezüket és együtt menjünk. Ehhez meg kell éreznünk, magunkba kell szívnunk a reakcióikat.
Száger Zsuzsa: Nem is tudom, hogy milyen lehet nézőként végigélni a történeteket, én a másik oldalon vagyok, de azt érzem, hogy a nézők nagyon jönnek velünk.
A csöndben nagy figyelmet és empátiát érzek, de azt is érzem, hogy a közönségnek nehéz befogadni a látottakat, hallottakat.
Minden előadáson van, aki a darab közben elsírja magát, sőt van, aki sírva kimegy a teremből, majd, amikor megnyugodott, visszajön.
Hogy jött az ötlet, hogy ehhez a nagyon fájdalmas témához nyúljatok?
Esztella: Ezt a produkciót a Soharózával együttműködésben a Sarolta Kulturális és Közéleti Tér valósította meg. A Sarolta KKT-t a férjemmel hoztuk létre, és amellett, hogy színházi produkciók lebonyolító szervezeteként működünk, kulturális és közéleti szalonokat szervezünk a saját otthonunkban. A házunk, amely Bauhaus stílusban épült, 1940 körül kerül a legendás Bródy család tulajdonába. Bródy János a korszak egyik legbefolyásosabb üzletembere volt, felesége, Pollatschek Lilly sikeres festő, a házaspár pedig híres volt kulturális és politikai összejöveteleiről. Mi, többek között, ezt a tradíciót folytatjuk a fent említett Sarolta szalonokkal. Fiúk, Alexander Bródy író is itt töltötte a gyerekkorát, a ház pincéjében élte meg 1945 februárjában Budapest felszabadítását. Húgát, az akkor tizenegy éves Zsófit az orosz katonák majdnem megerőszakolták, Alexander bátorsága mentette meg őt, a tizenkét éves kisfiú odaadta a katonáknak a születésnapjára kapott, értékes Philippe Patek óráját. Ez a történet megérintett minket. Egyik szalonunk eseményére, aminek a témája a ház története volt, elkészítettünk egy felolvasószínházi előadást a mostani Kislányom, mondd, hogy nem igaz előadás anyagából. Akkor már azzal a szándékkal, hogy ebből később egy színdarab is készül. Zsuzsával volt már egy közös előadásunk A férjem címmel, amelyet Pass Andrea rendezett. Még A férjem bemutatója előtt elhatároztuk, hogy folytatjuk a közös munkát, felkértük Gardenö Klaudia rendezőt, aki hozta magával Hársing Hilda dramaturgot, ők fűzték egybe a két történetet, Polcz Alaine és Gyarmati Fanni visszaemlékezéseit.
Zsuzsa: Klaudia és Hilda azt gondolták, hogy a két mű összefűzésével egy egyetemesebb történetté tágul a darab. Hárman szerepelünk színészként az előadásban, Döbrösi Laura alakítja Polcz Alaine-t, aki 21 éves, Esztella Gyarmati Fannit, aki már a 30-as éveiben jár, két teljesen más társadalmi hátterű nőt, és bennem egyesül felváltva a két nő idősebb énje. Ezáltal nemcsak két nő személyes történetéről van szó, hanem rengeteg asszonyéról. A két történetet összefűzve tudunk végig menni Budapest teljes ostromán, az oroszok bevonulásán Budapestre egészen a harcok befejezéséig.
Mit éreztetek, amikor először olvastátok a szöveget? Nagyon felkavart titeket is?
Zsuzsa: Engem az döbbentett meg, hogy Polcz Alaine mennyi erőszakon ment keresztül ilyen fiatalon, és hogy hogyan lehet valaki mentálisan olyan erős, hogy ezt túl tudja élni, és a traumákat később pozitívan tudja feldolgozni.
Volt egy hiányérzetem, a férfiak oldaláról nem beszélünk, pedig milyen fontos lenne az erőszaktevőket is megmutatni, de tőlük nem maradtak fenn írások, naplórészletek.
Klaudia és Hilda sokat kutatott utána sajnos sikertelenül.
Esztella: Terhes voltam a kislányunkkal, amikor elkezdtünk dolgozni ezzel a szöveggel. Szerintem, ami mankót tud adni nekünk színészeknek, hogy végig tudjuk csinálni az előadást, az az, hogy a túlélésre koncentrálunk. Az általunk megformált nők túlélték a szörnyűségeket, iszonyatos nagy erővel kibírták a kegyetlenségeket és tovább tudtak lépni.
Zsuzsa: Amikor elkezdtünk próbálni, megkönnyeztem néhány jelenetet, pedig ismertem már a szöveget. De ezzel nem voltam egyedül, az első összpróbán, amikor a Soharóza kórus tagjai először találkoztak a játéktérben velünk és a szöveggel, megrázó élményben volt részük, több énekesnő sírógörcsöt kapott, sokáig kellett vigasztalni őket. Aztán a próbafolyamat alatt feloldódott ez a fájdalom.
Ha már említetted a Soharóza társulat kórusát, akik, mint egy görög tragédiában időről időre szerepet kapnak, orosz, vagy magyar dalokat énekelnek. Vannak köztük férfiak is, ők hogyan viszonyulnak a történetekhez?
Zsuzsa: Az egész Soharóza társulat fantasztikusan áll az előadáshoz, csodálatosan dolgoznak. A férfiak nevében nem tudok mit mondani, én csak azt érzem, hogy szakmailag nagyon pontosak és van bennük egyfajta extra figyelem a női társaik iránt. Amikor az első próbán a lányok sírtak, vigasztalták őket, együttérzően viselkedtek, érezni lehetett az alázatot, amit hozzátesznek az amúgy is profi munkájukhoz. Nyilván őket is megrázta a történet.
Nagyon tetszett, hogy a darab keretét a közös főzés adja. Míg egyikőtök mesél, a másik hallgatja, a harmadik a gulyásleves elkészítésével van elfoglalva. Mi a szerepe a főzésnek a darabban?
Esztella: Ez egy speciális előadás, nincsenek benne szituációk, csak monológokat lehet hallani, nem beszélgetnek egymással a színészek, ami nekünk nagy kihívás. Kellett valami, ami szituációba helyezi ezeket a vaskos szövegeket. Emellett nagyon sok jelentése van a főzésnek ebben a történetben. Egyrészt főzés közben a nők összegyűlnek, történeteket osztanak meg. A konyha melege egy biztonságos teret jelent, az otthont. A háború alatt hatalmas éhezés volt, a túlélés egyik eszköze az volt, hogy evett az ember, tehát ezt is jelenti a főzés a darabban.
Zsuzsa: Mi nem szavakkal kapcsolódunk egymáshoz, hanem úgy adjuk át egymásnak a történetmesélés fonalát, ahogy az ételkészítés különböző fázisait – a zöldséghámozást, a darabolást, a csipetke készítést. Ugyanakkor rengeteg szimbólum is van ebben, a darab karácsonykor kezdődik Gyarmati Fanni történetével, mindenki valamit hozzátesz a családi ünnephez. Majd a darab végén ott van a közös családi vacsora, amikor Polcz Alain hazamegy újra az otthonába, a polgári létbe és ott szembesül azzal, hogy a családtagjai mit gondolnak mindarról, ami vele történt az elmúlt hónapokban.
Az előadás nem akarja démonizálni az orosz katonákat. Elismeri a tetteik szörnyűségét, de a történetek azt is megmutatják, hogy ők is áldozatai voltak a háború borzalmainak. A magyar közvélemény nem ennyire megbocsájtó az orosz katonák tetteivel. Ezzel az előadással szeretnétek segíteni abban, hogy a háború szörnyűségei más kontextusba kerüljenek?
Esztella: Megbocsáthatatlan, amit ezek a katonák elkövettek, vagy amit most, a jelenlegi világunkban a háborúkban elkövetnek.
Igen, ennek a színdarabnak az is az egyik feladata, hogy a háborús erőszakot kontextusba helyezze, bemutassa, hogy a háború borzalmai mind a két oldalt felőrölik.
Zsuzsa: Amit Polcz Alaine csinált – azt, hogy nem árulta el, melyik katona erőszakolta meg őt, amikor szembesítették a lehetséges erőszak elkövetőkkel, az egyfajta megértése volt a helyzetnek. Bosszút állhatott volna a fiatal katonán a rajta elkövetett sérelmekért, a fiút ott helyben lelőtték volna, de Polcz Alian nem akart az értelmetlen agresszióhoz csatlakozni. Ezek a naplók segítenek abban, hogy megmutatják: az egyén hogyan dolgozta fel a traumákat és ez segít a társadalmi feldolgozásban is.
Hogyan lehetne összefoglalni a darab üzenetét a 21. század nézőjének?
Esztella: Szerintem az előadás egy nagy felkiáltójel. Egyre erőszakosabb világban élünk, és ez a második világháborúban játszódó két történet rávilágít arra, hogy hova el tud fajulni az emberen elkövetett erőszak. Az erőszaktételről, mint olyanról abszolút beszélni kell. Az előadás után, amikor közeli vagy távoli ismerősökkel, barátokkal beszélgetek, rendszeresen hallom vissza, hogy ez a mi családunkban is megtörtént, csak nem beszéltünk róla. Sokak mesélnek otthon a családtagoknak a látottakról, és így gyakran előfordul, hogy az idősebbek is megosztják a rég eltemetett emlékeiket a háborúról. Ezek kitörölhetetlen, generációkon átvonuló traumák.
Fotó: Jurányi Inkubátorház
Tetszett a cikk? Ez is tetszeni fog!
Leonora Carrington, a „vad kanca” regényes élete – Ezért van szüksége a világnak a különcökre
