Az interjúnk apropója, hogy a Remind tavaszi lapszámában megjelent egy nagyon szép írásod arról, hogy hol tartasz jelenleg az önismereti utadon. Ez az írás úgy kezdődik, hogy reggelente egy ideje már nem úgy ébredsz, hogy atyaég, mit kell aznap túlélnem, inkább óvatosan körbenézel először, és megnézed, hogy hol vagy éppen. Nem fizikailag, hanem lélekben. Ma reggel, mit láttál, hol vagy most?
Amikor ilyen csodás napsütésben ébredek, akkor kifejezetten jól vagyok. Persze nekem is vannak rosszabb napjaim, amikor szédülök vagy sírok, de ez természetes. Úgy érzem, az írásomban talán sikerült megfogalmaznom, hogy mennyi önismereti munkával jöttem rá arra: a papírforma nem mindenkire érvényes. Nekem például nem megy, hogy én legyek a legfontosabb magamnak, ez az egész „énidő”, „tudjunk nemet mondani” történet, amiről mostanában annyi szó esik, nálam egyszerűen nem működik. A legnagyobb meló az volt, hogy ezt elfogadjam.
Nem is próbálkoztál azzal, hogy megtanuld mindezt?
Dehogyisnem! Hatalmas erőfeszítéssel próbáltam azon az úton menni, amin sokan jó eredménnyel haladnak. Minden tiszteletem az övék, de rá kellett jönnöm, hogy nem vagyunk egyformák. Az biztos, hogy azóta, amióta elfogadtam, hogy nem az vagyok, aki tud nemet mondani, lényegesen jobban vagyok, sokkal kevesebbet szorongok. Egyáltalán nem biztos, hogy ez másoknak is jó lehet így, és egyáltalán nem biztos, hogy ez egy pozitív emberi tulajdonság. De nekem így jó.
Az is felszabadító érzés, ha elfogadjuk a nem éppen pozitív tulajdonságainkat is.
Persze, természetesen nekem nincsenek ilyen tulajdonságaim. A viccet félre téve, sajnos rohadt sok van: hebrencs vagyok, sietek, kapkodok, néha figyelmetlen vagyok, máskor aprólékos. De ez vagyok én. Nem kell mindenáron a tökéletességre törekedni. Arra kell törekedni, hogy fejlődjünk, hogy megszeressük magunkat a gyengeségeinkkel együtt, és főleg tudjunk önmagunkon szívből jövően röhögni. Ez nekem most már megy, úgy, mint gyerekkoromban.
De ehhez nyilván az is kell, hogy olyan emberek legyenek körülötted, akik ezt a humort erősítik benned és nem lehúznak.
Persze. De ez fordítva is igaz, amikor van olyan ember a környezetedben, aki nem érti, min nevetsz, vagy nem tud veled nevetni, akkor te tudsz neki segíteni. A türelem nem az erényem, hogy finoman fogalmazzak, de ilyen helyzetekben igenis arra gondolok, hogy nekem is milyen jól esik, amikor valaki türelmes velem és segít. Szeretném megtanítani az embereket nevetni is és sírni is. Mindkettő nagyon fontos az utunkon, az életünk során. És tudod, akik a legjobban tudnak nevetni, ők tudnak a legjobban sírni is.
Mesélj arról, hogy fizikai értelemben, most éppen hol vagy! Merthogy férjeddel, Péterfy Gergely íróval 2020-ban Olaszországba költöztetek, és Todi városa lett az új otthonotok. A család és a barátok miatt gyakran hazalátogattok. Milyen ez a kettős lét? Meg lehet szokni, hogy se itt, se ott nem vagytok otthon?
Most éppen Nápolyból érkeztem Budapestre, illetve Kisorosziba, hétfőn megyek vissza Todiba, és április elején jövök újra vissza. Sokat jövök és megyek, néha reggel félálomban tudatosítanom kell, hogy éppen hol vagyok, melyik hálószóbában ébredek. Ráadásul ugyanolyan a párnám, az ágyneműm mind a két helyen. Nagyon jól élem meg ezt a kettős létet, abszolút kielégíti az örökös szaladgálási igényemet. Amikor már egy kicsit sokat vagyok Kisorosziban, nagyon jó visszamenni Todiba, szaporábban ver a szívem, amikor meglátom Todi fényeit, hogyha este érkezem, vagy a várost ott, a hegy tetején, ha napközben. Mert Todi egyszerűen gyönyörűséges. De ugyanolyan csodás érzés megérkezni Budapestre vagy Kisorosziba. És igen, Miskolc fényeit meglátva is szaporábban ver a szívem, hiszen az is az otthonom marad örökre.
Mennyi idő kellett ahhoz, hogy otthon érezd magad Todiban? Az olasz mentalitás mennyire áll közel hozzád?
Az olasz mentalitásba nagyon könnyen belesimulok, nekem bejön a közvetlenségük. De Todiban nagyon sok expat is él, ausztrálok, amerikaiak, angolok és persze magyarok is. Bőven egy tucat felett van az itt élő magyarok száma, akikkel igyekszünk gyakran találkozni. Nagyon küzdök a nyelvvel, nekem nehezebben megy, mint Gergőnek, aki latin szakra járt az egyetemen. Mire kimentünk, ő már fél év alatt megtanult olaszul.
Miért pont Todit választottátok második otthonotokul?
Nem ez volt a tervünk, úgy indult az egész, hogy fél-egy éveket töltünk majd el különböző helyeken, megyünk körbe Európában. De egyszerűen beleszerettünk Todiba. A családtagjaink is megszerették, sokszor és sokan jönnek látogatóba, egy kamionos vállalat becsületére válna az a szervezés, ami nálunk zajlik, hogy ki mikor, hogyan érkezik hozzánk.
Nemcsak a családtagjaid jönnek hozzátok, hanem ismeretlen magyarok is, merthogy a turizmusba, csoportok utaztatásába is belekóstoltatok.
Umbriai irodalmi sétákat szervezünk Az Ulpiusok nyomában és Az etruszkok földjén címmel, ezeken kísérjük a vendégeinket. Azt hiszem, nem volt még olyan munkám, amit annyira szerettem volna, mint ezt. Szerintem Gergő is így van ezzel. Jó érzés felállni az íróasztal mellől, és hasonló érdeklődésű emberekkel együtt lenni. Gergő mesél, elképesztően sokat tud, és hidd el, nem csak a történelemről, az irodalomról, a művészettörténetről. Gyakorlatilag mindent tud. És nagyon-nagyon türelmes, nagy szeretettel adja át a tudását az utasoknak, akik értékelik ezt. Én pedig kínálgatom, szeretgetem őket, összeterelem a csoportot, napjában többször megszámolom őket, olyan vagyok, mint a tyúkanyó.
Umbria után Nápoly lett a következő desztináció, amit felfedeztetek. Egy nagyon szép könyv is született a nápolyi élményeitekből, és csoportokat is szerveztek oda. Miért pont Nápoly?
Három túránk van Umbriában, és rettenetesen sok visszajáró utasunk, akik már mindet bejárták velünk, volt, aki többször is. Ők vetették fel az ötletet, hogy szervezzünk máshova is utakat. Az egyik túrán az utolsó este vacsora közben hajtogattak egy papírrepülőt, amit mindenki aláírt és ráírták, hogy Nápoly. Gergővel egymásra néztünk és azt mondtuk: oké, akkor a következő legyen Nápoly. 2025 februárját Nápolyban töltöttük, mind a ketten elég betegek lettünk, de ettől még sikerült felfedezni a várost. Én végig szédültem, először azt hittem, hogy ez a Covid szövődménye, de amikor hazautaztam, elmúlt. Amint visszatérek Nápolyba, mindig visszatér a szédülés is. Úgy látszik, így reagálok a vulkanikus környezetre. Szédüléssel. Így bármennyire is imádom a nápolyiakat, nem tudnék odaköltözni.
Ennyi utazás mellett, hogy jut időd az írásra?
A januárt és a februárt írással töltöttük. Gergő majdnem befejezte a könyvét, már a szerkesztőnél van, volt szerencsém olvasni, és mondhatom, hogy fantasztikus lesz. Én pedig több mint félig vagyok meg az enyémmel, én sokkal lassabban írok. Télen ki sem mozdultunk Todiból, minden nap ment a munka. Június végére szeretnék én is elkészülni a regénnyel.
Amikor írsz, mennyire élsz benne a történetedben? A szereplők ott vannak veled a hétköznapjaidban?
Igen. Főzés közben időnként felkiáltok, hogy nem is így lesz, hanem úgy. Az például, hogy merre megy egy karakter sorsa, akkor dől el, amikor leülsz és írod. A szereplők óriási meglepetéseket képesek okozni, egyáltalán nem azt csinálják, amit kigondoltál.
Az új könyved is traumaírás lesz, vagy fikció?
Abszolút fikció. A testvéri szeretetről, gyűlöletről szól. Miskolcra teszem a történetet, ezt a munkás környezetet ismerem a legjobban, az itt élő emberek állnak a legközelebb hozzám. És amúgy is ki írjon erről a világról, ha nem én? És olyan kevesen írnak róla, olyan kevesen ismerik jól, látnak a mélyére, hogy úgy érzem bűn lenne nem megmutatni az életüket.
Viszonylag későn, 52 évesen kezdtél el írni. Gondoltad volna 20 évvel ezelőtt, hogy az írás lesz a te utad? Hogy egyszer nem csak azért fogsz írni, hogy a traumáidat kiírd magadból, hanem elindulsz a szépirodalom felé vezető úton.
Nem tudom mennyire szépirodalom, amit írok, de nem is érdekel. Nekem fontosabb, hogy hasson az emberekre, hogy ne felejtsék el egyhamar. Amikor az Egyasszony után elkezdtem megírni az Apád előtt ne vetkőz című regényemet, akkor éreztem meg, hogy igen, igen, igen, ez megy nekem.
A középiskolában jól ment az írás? Bátorítottak, hogy ezzel kellene foglalkoznod?
Középiskolában a kötelezőkön kívül nem írtam. Viszont rajongtam az irodalomért, és rajongtam az irodalomtanáromért, aki szigorú volt és hatalmas tudású. Keveseket kedvelt, de engem valamiért közel engedett magához. Nagyon sok időt töltöttem vele órák után, prózamondó versenyekre készített fel, és közben rengeteget beszélgettünk, észrevétlenül kezdtem magam kiismerni az irodalom sűrű halmazában. Éva néni az Egyasszony megjelenése után hosszú, kézzel írt levelet küldött. Elmondta, hogy milyen büszke rám és, hogy dicsekedni szokott vele, hogy ő tanított gimnáziumban. Azt hiszem akkor éreztem meg először a súlyát, hogy megjelent egy könyvem.
Hogy jutottál el odáig, hogy leírd a saját traumáidat: egy nőgyógyász hibájából súlyosan fogyatékos lányod, Zsuzsi rövid életét; második gyereked elvesztését, amely várandósságot a 36. héten szakították meg az orvosok; és a bántalmazó házasságból való szabadulást? Ebből született meg az Egyasszony című könyved.
A terápiám alatt a sokadik alkalommal jutottunk el odáig, hogy bár ez a súlyos traumám már három évtizedes, a történet egyáltalán nincs még rendben a lelkemben, és hogy erről beszélni kell. Egyébként azóta sincs rendben, és nem is tud rendben lenni. Azt elfogadni, hogy ez nem tud ennél jobban rendben lenni, szintén nagy feladat volt. De visszatérve, a terapeutám javasolta, hogy az ülések után írjam le rövid jegyzetekben, amiről aznap beszéltünk, mert az ugyanolyan hasznos, mint maga a beszélgetés. 2013 március közepén Gergellyel Umbriában voltunk, és akkor mondtam neki, hogy milyen jó lenne itt élni, és én is szeretnék írni, és vannak jegyzeteim. Ő azt válaszolta, hogy milyen jó ötlet. (És megtörtént, így működik a teremtő gondolat. Most itt Umbriában írom a következő könyvemet.) Akkor hazajöttünk, előszedtem a jegyzeteimet, és elkezdtem kiegészíteni, megformálni őket. Megmutattam Gergelynek az első fejezetet, azt mondta, hogy remek a szöveg. Azelőtt nekem soha senki nem mondott ilyet, azt gondoltam, biztosan elfogult. Másnap készítettem egy blogot, kiraktam a szöveget a netre, és döbbenten láttam, hogy egy hét alatt több százezren elolvasták. Annyi visszajelzést kaptam, hogy akkor ott meg kellett állnom egy időre. Tudtam, hogyha folytatom, akkor másról is beszélek majd, nem csak Zsuzsiról, nem csak a gyermekveszteségről, hanem a párkapcsolati problémákról is. Aztán vettem egy nagy levegőt, és folytatni kezdtem.
Mit adott neked az Egyasszony megírása?
Kicsit még távolabb kerültem a történettől, messzebbről tudok már ránézni. Emlékszem, a belőle készült színdarabot már sokadszorra láttam, amikor úgy tudtam már nézni, mint egy néző. Hogy ez egy színdarab és Tenki Réka egy fantasztikus színésznő. Természetesen megkönnyeztem a végét, de már nem érzem azt a rettenetes fájdalmat, mint az első előadásokon.
Milyen érzés volt az Egyasszonynak köszönhetően hirtelen ismertté válni?
Nem nagyon fogtam fel szerintem. A gyásszal, a veszteséggel, a fájdalommal, minden egyéb traumával kapcsolatban én azt a túlélési eszközt tudom csak választani, hogy eltávolítom magamtól ezeket. Ez nem jó, de én nem tudok másképp működni. Szerintem a sikerrel is ezt tettem. Legalábbis én így látom.
Az Egyasszony sikere után, nem lebegett a fejed felett az elvárás, hogy legalább olyan jót kell írnod majd?
De igen, és minden alkalommal, amikor újat írok, ott lebeg. Éppen ezért a második könyvem, az Apád előtt ne vetkőzz lassan készült el. Mint írás, mint könyv vagy regény, szerintem végül még jobb is lett, mint az Egyasszony. Nagyon-nagyon sokat tanultam ezen az úton az írásról.
Könnyebb vagy nehezebb volt megírni egy olyan sztorit, ami nem a te személyes történeted?
A téma miatt tartott sokáig a regény megszületése. Nagyon sok történet kimaradt belőle, úgy éreztem, hogy nem bírja el őket a papír. Ezekkel a gyerekekkel nem csak annyi történt, mint amennyi a könyvben olvasható, hanem sokkal ocsmányabb, sokkal borzalmasabb dolgok is, csak én ennyit bírtam leírni.
A traumaírás fogalma neked köszönhetően került be a köztudatba. Előtted is voltak már sokan, akik így írtak, de te voltál az első, aki érthető nyelven, olvasmányos stílusban írta meg a saját személyes történetét. Egy kurzus is született belőle a Liberanos Akadémián, ahol Mózes Zsófival oktatjátok ezt. A kurzuson résztvevőknek hogyan tudtok segíteni azzal, hogy segítetek nekik megírni a traumáikat?
Nagyon megdolgozzuk a traumát, a trauma szövegét. Ez nem egy traumafeldolgozó kurzus, ezt az órákon többször is elmondjuk. Amikor valaki a történetet minősíti nem a szöveget. Mert ezen a kurzuson az a fontos, az a lényeg, hogy a megszülető szöveg érthető legyen. Hogy aki elolvassa, megértse azt, hogy mi történt. Hogy olyan élménye legyen az olvasónak, mintha tanúként jelen lett volna. Hogyha ebben a keretben tudjuk tartani az elbeszélést, iszonyú sokat segít. Minél többször elmondod a történeted, annál távolabb kerülsz tőle, ez egyszerűen tény. 5-7 fős csoportokban dolgozunk, a csoporttagok egymás első olvasói, mindenki csak a szövegre reagál. De véleményem szerint általában is mindenkinek fontos lenne traumaszövegeket olvasni, mert elképesztő módon növeli az empátiát. Ez pedig ahhoz szükséges, hogy jobb emberekké váljunk.
Soha nem merült fel benned, hogy egy „színes-szagos” regényt írj, ami tele van szerelemmel, boldogsággal, az élet napos oldalát mutatja be?
De igen. Kb. 5 percig tartott. De hamar rájöttem, hogy inkább meghagyom másoknak. Ha nincs tétje a történetnek, akkor nem tudok energiát adni a betűknek, a szavaknak. Amit most írok, annak is van tétje, szerintem nagyon fontos téma. Néhány író-olvasó találkozón megemlítettem, hogy testvérek közötti konfliktusokról írok, és többen megkerestek utána, hogy nekik is milyen nehézségeik, traumáik vannak a testvéreikkel.
Hogyan szeretnéd látni magad 10 év múlva? Vágyak, álmok, elfogadások?
Azt szoktam mondani, hogy én most kezdő idős vagyok, ismerkedem az idő múlásával. Először is azt szeretném, ha Magyarországon változás történne, és jutna a közpénzből az oktatásra, az egészségügyre, a kultúrára, és nem a politikusok zsebébe vándorolna ez a pénz. Az is jó lenne, ha mindenki több traumairodalmat olvasna, elgondolkodhatna magáról és sokkal jobban tudna kapcsolódni másokhoz. Ami pedig engem illet, happy endet szeretnék majd. Nem gondoltam még bele, de igen, legyen hosszú, egészséges életem. Ha sikerül, az nagyon jó, ha nem, akkor biztosan úgy van jól. De bármeddig is tart még az út, és bármennyit is bosszankodom sok mindenen, azért azt megígérhetem, hogy ezt az utat, ami még hátra van, élvezni fogom.
Fotó: Bulla Bea, Szente Lulu
