Mit jelent önnek, hogyan értékeli a filmes életműdíjat?
Nagyon-nagyon jó érzés, és óriási meglepetés volt, amikor Káel Csaba (a mozgóképipar fejlesztéséért felelős kormánybiztos – a szerk.) felhívott és közölte velem a jó hírt. Külön öröm, és nagyon boldog vagyok, hogy nagyszerű társaságban kapom meg a díjat, mindenkinek gratulálok, nagyon nagyra tartom az összes díjazottat. Az elismerés talán az idő múlását is jelzi.
Ezek szerint váratlanul érte, hogy megkapta a filmes életműdíjat is?
Soha nem a kitüntetésre gondoltam, nem azért mentem fel a színpadra. Sőt még csak nem is a tapsért.
Nekem mindig a teljesítmény számított, vagyis az, hogy minden este magas színvonalon sikerüljön az előadás. Engem ez a vágy, ez a szenvedély hajtott. A taps mindig csak ráadás volt.
Hamlet és Vízkereszt, vagy amit akartok
A filmezést vagy a színházat szereti jobban?
Színházi színésznek vallom magam. Száz fölött van a száma azoknak a tévéfilmeknek és nagyfilmeknek, melyekben játszottam. Ezeket vissza lehet nézni, és nagyon érdekes, amikor hosszú idő múltával találkozom velük. A színházi felvételeket nem bírom visszanézni, mert a legtöbb alkalommal az örök meg nem elégedést érzem, amiben benne van az idő múlása, hogy hogyan csinálnám másképp. A filmen azonban nem tudok változtatni, hiszen az rögzített idő, rögzített kép.
Azt szokták mondani, elsősorban nem az számít, mit mondanak, hanem hogy ki mondja a kritikát. Volt az ön életében olyan mértékadó személyiség, akinek feltétel nélkül adott a szavára, akit példaképének tekintett?
Nagy mestereim voltak a főiskolán Vároknyi Zoltán és Vámos László, akiknek tanítványa voltam, majd a Madách Színházban Ádám Ottó igazgató-rendező, aki színházban és sok tévéfilmben is rendezett, és Kerényi Imre, aki az első szerepemtől az utolsóig játszótársam, rendezőm, igazgatóm volt. De meg kell említenem a férjemet, Huszti Pétert is, akivel, ha nem együtt játszottunk, amikor belépett az öltözőmbe a premieremen, pontosan láttam az arcán, már a megszólalása előtt, mi történt, milyen volt az előadás, és én milyen voltam. Természetesen ezután ezt meg is beszéltük, még ha nem is vittük haza a „színházat”. Mindig egyetértettem a meglátásaival. Mi már olyan sok évet töltöttünk együtt, ami után az ember nem is tudja szétválasztani a saját értékítéletét a másikétól, hiszen hatással vagyunk egymásra. De tudja, a mérce bennem működik…
Holdtölte és Szellemidézés
Számos jelentős filmes alakítása volt. Melyekre emlékszik a legszívesebben?
Valóban sokat említhetnék, de talán a legemlékezetesebb ezek közül Makk Károly: Macskajáték, Zsurzs Éva: Abigél, Palásthy György: Az élet muzsikája, Hahó öcsi, Fábri Zoltán: Gyertek el a névnapomra, Hajdúffy Miklós: Az angol királynő, Randevú Budapesten és Mészáros Márta: Szép lányok ne sírjatok. A nagy játszótársak közül pedig meg kell említenem Tolnay Klárit, Mensáros Lászlót, Sztankay Istvánt, Koncz Gábort, Kozák Andrást, Páger Antalt, Dajka Margitot, Huszti Pétert, Pécsi Sándort; ők mind-mind hihetetlen csodás színészóriások. Most pedig egy portréfilm készül rólam a Magyar Művészeti Akadémián. Bár nagyon sokat tudok mesélni az elmúlt évtizedekről, de azért jobb, hogy vannak ezek a fent említett dokumentumok. A harmadik, ami miatt fontosak ezek az emlékek, ezek a filmek, hogy van öt unokánk, és nekik ez mind-mind megmarad, így tudják majd, hogy ki volt a nagypapa és a nagymama.
Mást jelent a játék otthon, és mást jelent a színházban?
Nem véletlen Szabó Magda mondata a játékról, miszerint a játék az egyetlen, ami az életben komoly, ami nem játékszerű, ami erőt ad, ami valódi.
A játék mind a színházban, mind pedig otthon komoly dolog, vagy talán a legkomolyabb.
Tehát soha nem a hülyéskedésről, soha nem a majmolásról, a majomkodásról szól, hanem nagyon komolyan mesélünk. Elmesélek egy édes történetet. Amikor nálunk vannak a gyerekek, én fürdetem őket a kádban. Egy alkalommal azt játszottam nekik, hogy a borotvahabos doboz volt a király, a samponos pedig a királynő, akik operát énekeltek, majd jött a gonosz, az a fekete doboz volt, és miközben a kád szélén sétált a király és királynő, a gonosz elrabolta a kis hajójával, ami a szappantartó volt, a királynőt. A meséhez az operát is én találtam ki, és én is énekeltem. A gyerekek pedig jókat nevettek. Tehát nekem a játék egy nagyon komoly és fontos dolog, ahogyan az is nagyon fontos, hogy megtanítsam játszani a gyerekeket, és hogy fejlesszem a humorérzéküket. Ez oda-visszaműködik, hiszen ők is nevelnek minket. Fontos, hogy figyeljünk egymásra, főleg egy ilyen gépi világban, amiben most élünk, ami nekünk az ellenségünk, mert színészként semmi másunk nincs, csak a szívünk, az agyunk és a szenvedélyünk. És az estével el is száll a pillanat, amit másnap újra teremtünk.
Rakéta és Vörös és fekete
Évtizedek óta gyűjti a noteszeit. Miért van erre szükség? Alkalomadtán egy könyv, egy memoár is születhet ezekből? Esetleg naplót is írt?
A ’80-es évekből vannak az első noteszeim, ezekbe mindig be volt írva, hogy mikor és hol van előadás vagy filmezés. De nem csupán a munka, a gyerekek miatt is szükség volt erre, hogy koordinálni és követni tudjuk, nagyszülőként hol és mikor van ránk szükség. De van olyan is, amiben egyéb feljegyzések is vannak, amibe egy-egy élményemet is beleírtam, például amikor Amerikában voltunk, akkor lejegyeztem, hogy milyen volt az időjárást, milyen élmények, emlékek értek, vagy mi volt az, ami mosolyt csalt az arcunkra. De miután én rengeteget olvasok, van egy-két olyan vastagabb füzetem is, melyekbe azokat a nagy bölcsességeket írom, amelyek nagyon megtetszenek, amelyekre fölkapom a fejemet.
Ezekben Arthur Millertől Márquezen át Márai Sándorig ott van minden fontos gondolat, melyek később segítettek abban, hogy összerakjam Szabó Magda 42 művéből az Abigél titkai című műsoromat, amivel azóta is fellépek. Erről a szabadon repülésről Latinovits jut eszembe, aki azt mondta, hogy „én ismerem a repülés csodáját”. És valóban, én is ismerem a repülés csodáját, azt, amikor egyedül nekem tapsolnak és egyedül miattam veszik meg a színházjegyet. Soha nem voltam se irigy, se álmodozó, se vágyakozó, de ez az érzés most nagyon szép. Nagyon szép úgy befejezni valamit, hogy tudom, hogy miattam, értem jönnek az emberek, akik az előadás végén állva tapsolnak. Ez pedig nagyon-nagyon boldoggá tesz.
Egy pohár víz (Madách Színház) és Édes fiaim
És mi az, ami kikapcsolja a színház, a játék után?
Az olvasás. Van olyan könyv, amelyhez többször visszanyúlok. Ilyen például Thornton Wildertől A teremtés nyolcadik napja, ami egy alapkönyv a családunkban. Ez a gyönyörű történet, ami egy családról szól, amely elveszíti az édesapát, és a három gyereknek így kell helyt állni az életben, így kell, hogy valakivé váljanak. De gyakran kézbe veszem Márquez Szerelem a kolera idején című könyvét, mert ahányszor csak olvasom, mindig ad valami újat, valami pluszt. Amikor olvasok, látom magam előtt ezeket a történeteket, a párolgó mocsarakat, az öreget vagy a papagáját, ami nem véletlen, hiszen a fantáziajáték a mesterségem alapja. Amikor szólnak, miért nem írok már egy életrajzi könyvet, azt mondom, majd 90 éves koromban…
Portréfotó: Szabados Zsuzsanna
Köszönjük a képeket Piros Ildikónak!
