hirdetés
Veszprémben születtem, de csak kéthetes koromig éltünk ott, utána Zalaegerszegre költöztünk, mert apukám ott kapott munkát. Közben elváltak a szüleim, de anyukámék és apukámék is ott élnek még. A térábrázolás iránti érdeklődésem és az otthon biztonságos terének vizuális megfogalmazása iránti vágy mellett a többlaki gyerekkor adta az ötletet, hogy a diplomamunkámban az eddigi otthonaimat foglaljam egybe. Annak ellenére, hogy elvált szülők gyereke vagyok, boldog gyerekkorom volt, a családom mindig támogatott. A szüleim gyönyörű helyen élnek mind a mai napig – Zala előnye, hogy szép a táj –, mindkét családiház dombtetőn van fantasztikus kilátással.
Igen! A minap pont arról beszélgettünk a barátaimmal, hogy mennyire rossz pedagógiai módszer az, hogy az óvodában úgy büntetik a gyerekeket, hogy rajzoltatják őket. Ezt én is átéltem, de az óvónők hamar rájöttek, hogy számomra ez nem büntetés. Utána sarokba állítottak. Azt már nem élveztem. Szóval már az oviban is nagyon foglalkoztatott, hogy meg tudjam fogalmazni azt, ami körülvesz.
A családunkban színészek vannak, édesapám logisztikai mérnök, de mivel gyárakat, raktárakat tervez, ezért a vizuális szál tőle is érkezik, és a nagymamám is szépen rajtolt, de előttem senki sem foglalkozott komolyabban ezzel.
Rögtön az első osztálytól. Volt a városban egy művészeti iskola, a Zalaegerszegi Ady Endre Általános Iskola, Gimnázium és Alapfokú Művészeti Iskola, ahová nagyon szerettem volna bekerülni, ami a túljelentkezés ellenére sikerült is. Ott kezdődött nálam minden. Már akkor tudtam, hogy ezzel szeretnék foglalkozni.
A vonalas megfogalmazás, ami a képek javában megjelenik egy egyetemi feladathoz köthető, amit az első évben kaptunk. Ki kellett lépnünk a komfortzónánkból, olyan palettával kellett dolgoznunk, amivel addig sosem. Ez volt a feladat egyik része. A másik, hogy úgy kellett festenünk, ahogyan soha nem tennénk. Én fogtam egy vásznat, nyersen hagytam és filctollal felrajzoltam rá a műteremben található tárgyakat. Közben forgattam, mászkáltam körülötte. Végül a mester elé tettem, hogy így nem festenék soha, mert ez nem elég. Aztán rájöttem, hogy de. Utána szépen lassan kialakult ez a stílus, kiforrottabbá vált.
Pontosan nem emlékszem, de az biztosan segített, hogy az osztályunk szinte családként funkcionált, és nagyon jó kritikusai voltunk egymásnak. Nyilván ott van a mester, akinek ez a feladata, de az övé akkor is csak egy szemszög. Több szem többet lát. A többiek is azt mondták, hogy amit csináltam, az jó. Utána próbáltam úgy alakítani, hogy nekem is tessen. Aztán a Covid után jött vissza újra ez a vonal, mert akkor meg volt kötve a kezem azzal kapcsolatban, hogy mit lehet csinálni otthon. Ebből a szempontból az olajfesték nem egy barátságos alapanyag.
Én nem akarok nagy állításokat tenni a világ dolgairól. Nem vonz, hogy kritikát fogalmazzak meg. A családom mindig körülöttem volt, az otthonom mindig fontos pont volt. Sok helyen érzem magam otthon, sok embert tudok a családomban – pont a válás miatt. A hétköznapi világ az, amivel foglalkozni szeretnék és tudok.
Itt is otthon érzem maga. A párommal lakom együtt. Nincs honvágyam, de azért jó érzés hazamenni a régi szobáimba. Talán azért sincs olyan erősen jelen az életemben az elszakadás, mert egészen kiskoromtól kezdve két otthonom volt egyszerre, két szobám volt, két gardróbom, két ágyam – és mindegyikkel komfortosan éreztem magamat.
Eleinte nem volt egyértelmű, hogy az otthon témáját fogom feldolgozni. Az volt az alap elképzelésem, hogy a valóságos tér ábrázolásának a problémáját járom körül. Ehhez választottam az általam legismertebb tereket. Ez egy olyan összegző munka lett, ami festészetileg és gondolatilag is összefoglalja az egyetemi éveimet. Sokat foglalkoztam az emberek és a tér viszonyával, az átélt dolgok megörökítésével, nem a technikai, hanem az érzelmekkel átszőtt, több nézőpontból megfogalmazott kép valóságával. A célom az volt, hogy sokan tudjanak kapcsolódni ezekhez a képekhez. Mindenkinek van ágya, kávéfőzője, lábosa. Ezek a szinte piktogramokként megjelenő tárgyak mindenkinek a hétköznapjaiban jelen vannak, ezért mindenki valóságához tudnak kapcsolódni.
A probléma az egynézőpontúsággal vagy a perspektíva matematikai oldalával, megingathatatlan tényszerűségével van. Kettő szemünk van, tehát nem is létezik egy nézőpont – ahhoz küklopsznak kellene lenni. Túl merevnek érzem az egy, fix nézőpontú, „realista” ábrázolásmódot.
Ez az ötlet a próba diplomavédésen merült fel. Az osztály előtt mondtam el, hogy miről szól a szakdolgozatom, mit miért csináltam. A többiek megosztották velem a saját gondolataikat, és az egyik osztálytársam rákérdezett, hogy a kiskedvencek vajon nem családtagok? Rájöttem, hogy tökre, de csak nem festhetek állatportrékat az asztal köré! Ettől groteszkbe ment volna át a munka. Ezért úgy döntöttem, hogy az asztal alá kerülnek a háziállatainkról készült rajzok – így a lelkiismeretem is tiszta, és nem tettem nevetségessé sem ezt az egyébként komoly hangvételű munkát.
Nagyon jól, de eléggé egybefolytak az események. A diplomavédésem egy héttel a megnyitó előtt volt; egy nappal a megnyitó előtt tudtam meg, hogy milyen osztályzatot kaptam rá; az egyik kurátori vezetés előtt államvizsgáztam. Azt a felhőtlen örömöt, amit meg lehetett volna élni a megnyitón, azért egy kicsit beárnyékolták a tennivalók, de nagyon örülök, hogy ez megvalósult, büszke vagyok magamra, hogy ezt sikerült létrehozni, és nagyon hálás vagyok a lehetőségért, illetve a sok segítségért, amit ebben az időszakban kaptam.
Szívesen dolgoznék óvodáskorú gyerekekkel, nemcsak azért mert alapvetően inspirálják a képeimet a gyerekrajzok, hanem mert szerintem nagyon fontos lenne, ha komolyabban vennénk a vizuális nevelést. Az az általános élményem – és másoknak is, akikkel eddig beszélgettem erről –, hogy kezd eltűnni a gyerekekből a kreatív gondolkodás képessége. Úgy gondolom, ez a képernyő előtt töltött megnövekedett idővel van összefüggésben és azzal a sebességgel, amivel a képeket pörgetjük. Ez ellen pedig „lassú képekkel” lehet tenni – ez persze nem jelent egyet az unalmassal.
hirdetés
