Egy tervezőt mindig foglalkoztatja a saját identitása. A te identitásodnak – és művészetednek – meghatározó része a családi örökséges. Emlékszel, hogy mikor kezdett el foglalkoztatni az, hogy ki is vagy te ennek az örökségnek a fényében?
Körülbelül tíz évvel ezelőtt a Gombold újra pályázat kapcsán kezdem el vele mélyebben foglalkozni. Egy magyarság ihlette kollekciót kellett készíteni, amiről nekem a nagyapám panellakása és annak a hangulata villant be. A szobanövényektől kezdve a konyháig minden inspirált, vonzónak találtam az esztétikáját. Sokáig ez jelentette a márka identitását.
Pár évvel ezelőtt a családom másik ágával is elkezdtem foglalkozni, a Tomcsányi család történetével. A felvidéki arisztokrata felmenőim és a dunaújvárosi mérnök nagyapám öröksége mind meghatározzák mára az én és a márkám identitását egyaránt. Az elmúlt egy-két évben pedig az foglalkoztatott, hogy mi klasszikus magyar örökségünk. A fókuszomba a magyar paraszti kultúra került, az a letűnt kézművesség, ami erősen foglalkozott a különböző ornamentikák kialakításával.
Azok, akik ismerik a márkát, tudják, hogy a munkádat a posztszocialista esztétika, forma- és mintavilág inspirálta ezidáig. Ez tehát a nagypapád öröksége?
Abszolút. Ez a vonal a nagyapámtól érkezett és kiegészült egy kutatással erről az időszakról: a fröcssöntött műanyag vagy éppen a poliészter megjelenésének az időszakáról. Ebből a korból nagyon izgalmas színeket, formákat és mintákat figyelhetünk meg.
A posztszocializmus esztétikája igen megosztó tud lenni. Mi az, ami az érzelmi kötődésen túl vonzóvá tette számodra ezt a korszakot?
A képzőművészeti és a formai lenyomatok, amelyek mindegyike totál up-to-date. Az Iparterv-generáció munkái ma ugyanolyan relevánsak, mint a rendszerváltás előtt voltak, ahogyan a kor formatervezőinek, építészeinek a munkái is időtállóak. Ezek nem feltétlenül köthetőek a posztszocialista esztétikához, azonban a kor jelentős lenyomatait képzik.
Ahogyan a Tomcsányi márkának is jellemzője az időtállóság! Mi az, ami időtállóvá tehet egy ruhadarabot?
Nem szoktam felülni a trendvonatokra – sem fazonokban, sem színekben. Nem szeretnék olyan irányzatokat követni, amikről tudom, hogy fél vagy maximum két évig tartanak.
Azt a fajta tervezői sajátosságot követem, ami belőlem árad, és amitől egyedi lesz a márka.
Mivel a minták nálunk erőteljesek, ezért a formák igazából csak hordozók, azokat próbálom a lehető legegyszerűbben, legkönnyebben hordhatóan megtervezni. Egy inget vagy egy kerek nyakú pólót sokféleképpen tudunk viselni. Tehát a hangsúly a mintán van, a fókusz utána a funkcióra, a kényelemre és anyagminőségre kerül – amelyek szintén nagyon fontosak.
Egy korábbi interjúban azt mondtad, hogy a ruháiddal a viselő intellektuális vonzerejét szeretnéd előrétbe helyezni. Hogyan emelkedhet ki valaki intellektuálisan a tömegből csupán azáltal, amit visel?
Ezzel arra próbáltam célozni, hogy ha valakinek van önbizalma, akkor nem a dekoltázzsal meg a szoknyahosszal akar hódítani, hanem szeretne kifejezni valamit az öltözködésével, akkor azt igyekszik perszonalizálni. Én azt látom, hogy öltözködés elment a krémszínek, a fehér, a szürke meg a fekete viselésének az irányába. Ezek a színek képviselik az úgynevezett quiet luxury-t. Ez számomra nem emeli ki a viselőjét a tömegből. Ha én meglátok valakit, akin erős minták és színek jelennek meg, arról mindig feltételezem, hogy van bátorsága a saját belső világát tükrözni, ami abszolút kiemeli a tömegből. Szerintem ebben van egy nagyon erős intellektualitás is, hiszen ezeknek a daraboknak a ruhatárba való beillesztése komoly elgondolást igényel. A mintás ruhák viselése egy olyan kommunikációs jellé válik így, ami újdonságként hathat.
Ha a Tomcsányi márkára gondolok, egy modern városi nőt látok magam előtt. Ezért is tartom nagyon izgalmasnak az új kollekciót, amivel a vidéki örökség és a mezőgazdasági hagyományok előtt tisztelegsz. A darabokon a népi világ motívumai és tárgyai jelennek meg, például a tiszta szoba bútorai. Határozottan eltávolodtál a panelromantikától. Ehhez a világhoz van személyes kapcsolódásod?
Abban az értelemben nincs, hogy sosem éltem vidéken, viszont a nagymamám falusi lány volt, a dédnagymamám szintén. Személyesen sosem tapasztaltam meg, viszont úgy gondolom, hogy ez erősen hozzátartozik a magyar kultúrához. Balázs Viola – akivel együtt dolgozom a mintákon – a mai napig vidéken él a családja; tulipánt termesztenek, állatokat tartanak. Sok időt töltöttünk a tanyájukon. Adta magát a felismerés, hogy a paraszti kultúra a magyarság esszenciájának a része.
Van ebben azért valamiféle elvágyódás a részedről?
Abszolút! Megterhelő az a tempó, amiben az életemet élem. Egyszerre tanítok az egyetemen, csinálom a doktori iskolát, építem a márkát, gyereket nevelek, sportolok. Azt vettem észre, hogy ami a húszas éveim elején lazán ment, most, a harmincas éveim közepén már megterhel. Próbálok priorizálni, tudatosan koncentrálni a márkára, mert tudom, hogy tíz, húsz vagy akár harminc év múlva is örömet fog nekem okozni. Mindeközben ott van bennem a vágy a vidék, a csend, a nyugalom iránt.
Térjünk egy kicsit vissza a doktoridra. Egy igen izgalmas projekten dolgozol: hogyan írhatjuk le a nemzeti identitásunkat az öltözködésünkkel. Mesélsz róla?
Alapvetően a kulturális márkázással foglalkozom. Ez egy olyan dolog, amit az elmúlt tíz évben nem tudatosan csináltam, de egy ponton megfogalmazódott bennem, hogy ennek van egy neve és egy gyakorlata, amit nagyon sokan használnak – főleg külföldön. Itthon csak most kezdett felívelni. A hazai tervezők is kezdik felismerni azt, hogy muszáj kitűnniük a hatalmas kínálatból, és úgy tudnak kitűnni, ha a saját identitásukat képviselik és kulturális értékeket építenek be a márkába. Vannak márkák, amelyeknél ez erősebben jelenik meg, másoknál pedig egyáltalán nem.
Én ezt a Marimekko – egy finn dizájnmárka – kapcsán kezdtem el kutatni, ami elképesztően jól leköveti a finn identitást. Magában foglalja a hosszú teleket, a nyár utáni vágyakozást, a színeket, virágokat. Elkezdtem azt vizsgálni, hogy hogyan lehet ezt itthon gyakorlattá alakítani. Erre is van egy oktatási program, a Future Traditions, az egyetemen, amiben én is részt veszek. Kifejezetten a már meglévő tradíciók átdolgozásával foglalkozik.
Az oktatási program, a doktori kutatás és a saját márkám mind ugyanazt a lufit kezdte el fújni. Számomra nagyon izgalmas, hogy hogyan lehet még jobban népszerűsíteni ezt az irányt. Úgy gondolom, annak semmi értelme, ha a piacon a huszadik olyan márka jelenik meg, ami bézs blézereket készít. Sokkal piacképesebb az, ha valaki bedolgozza ezt az izgalmas és a saját tervezői nyelvén szól.
Mit gondolsz, mi változott az elmúlt években, hogy a tervezők egyre inkább beépítik a márkájukba ezeket a kulturális elemeket?
Szerintem ez egyrészt egy tervezői ráébredés. Az elmúlt tíz-tizenöt évben sok olyan márkát láthattunk, aminek nem volt igazán identitása. A tervezők elkezdték felismerni, hogy ettől lesz versenyképes a termékük, és ettől lesz izgalmas – mondjuk – egy ázsiai számára, mert egy kicsit beleláthatnak a kultúrában vagy olyan dolgokkal találkozhatnak, ami náluk nem létezik. A magyar vásárlóinknál is azt tapasztalom, hogy könnyen kapcsolódnak a mondanivalónkhoz – a külföldieket pedig nagyon izgatja.
Fotó: Hfda / Bcefw és Albert Alianna
Tetszett a cikk? Ez is tetszeni fog!
