Amikor beléptünk Luang Prabang központjában az ICON KLUB nevet viselő bárba, egy pillanatig azt hittem Budapesten vagyok. A falon a híres gyomorkeserű plakátja köszöntött ránk, régi időket idéző monokróm képeslapok társaságában Budapest és Európa épületeiről. Az asztalokat otthonosan nagymama fehér csipketerítői díszítették. A bárpultnál egy magas, barnahajú nő mosolyogva magyarul üdvözölt minket és megkérdezte, mit kérünk inni. Ő volt Lisa, ahogy a helyiek szólítják és akinek élettörténete azonnal felkeltette az érdeklődésemet. A bárban nem volt lehetőségünk hosszan beszélgetni, szerencsére Lisa pár hét múlva Budapestre jött, ahol néhány koktél mellett megosztotta életének eddigi történetét.
Lisa története
24 évesen mentem férjhez egy Magyarországon élő laoszi férfihez. Akkor nem gondoltam, hogy az ő hazája lesz egyszer majd az új otthonom. Közös barátok révén hozott minket össze a sors. Szüleim halála után új közegre és munkára volt szükségem, és az ő éttermében kezdtem el dolgozni Budapesten. Imponált az optimizmusa és az ismeretlen, de mégis ismerősnek tűnő nyugalom, amit az étterem stílusa és hangulata sugárzott. Egy évre rá érkeztünk először Laoszba, hogy találkozzam az ottani családdal és a falujában megtartsuk az esküvőnket laoszi hagyományok szerint is.
Első ismerkedés Laosszal
1995-öt írtunk, Laosz ekkor még zárva volt a turisták előtt. A kis faluban, ahol a férjem édesanyja élt, úgy tűnt nem gyakran láttak európai embert. Az egyik legkedvesebb élményem abból az időszakból az volt, amikor egy forró délutánon elindultam nádcukorlevelet venni és az úton szembejövő gyerekek úgy lefagytak, amikor meglátták a hosszú, szőkésbarna göndör hajamat, magas termetemet, mintha kísértet jött volna velük szembe. Azt hittem megrémültek, de hirtelen olyan kacagásban törtek ki, hogy alig bírták abbahagyni.
Férjem családja és általában a laoszi emberek nyitott szívvel fogadtak és végtelenül jól esett a szeretetük. Az emberek nehéz körülmények között éltek, de boldogok voltak. Senkit nem zavartak a gekkók a falakon, egy-egy betévedt skorpió, de az sem, hogy a földre leterített nádszőnyegen ülve esznek, hiszen ez volt természetes. Mint ahogy a nehezen járható utak, a folyóból kimert víz sókővel történő fertőtlenítése, vagy alternatívaként, a hordókban összegyűlt esővíz használata a fürdéshez – ami mellesleg nagyon jót tesz a bőrnek. A kulturális különbségek érthetőek voltak, a megszokott európai bőség és kényelem szempontjából pedig valóban elgondolkoztatóak. Az első hat hónapig tartó látogatásom férjem családjánál a körülményekhez való alkalmazkodás, az új befogadása, megértése jegyében telt.
Végleg kiköltözünk
Amikor visszatértünk Magyarországra, folytattuk megszokott európai életünket. 1999-ben, Budapesten megszületett a kislányunk. Egy évre rá, egy közös döntés is született: visszamegyünk Laoszba, ezúttal hosszabb időre. Szürreális és ijesztő volt a kihívás— azonban a szép emlékek előző látogatásunkról férjem szülőhazájában és maga a tény, hogy ez most így lesz tovább, mert ennek van értelme, az új lehetőségek, a jövőkép abszolút hiánya izgalmasnak hangzott.
Hét év telt el mielőtt újra visszajöttem Magyarországra meglátogatni szeretett „itthonomat”, először egyedül, majd a rákövetkező évben kislányommal is. Az első 2 év Laoszban megtanított a jelenben élni: nem volt internet, néhány levelet írtam barátaimnak, amik talán elértek a címzetthez, de válasz nem érkezett. Egy év elteltével minden megszokottá kezdett válni. Lányom ott nőtt fel, ott járt iskolába, ott lettek barátai. Emlékszem, az elején idegenkedtem az ottani ételektől, például meg kellett tanulnom a számomra teljesen ismeretlen zöldségekből bébiételt készíteni. A friss mangó nem kelt versenyre az őszibarackkal vagy a málnával. Sem sajt, sem tejföl nem volt akkoriban.
Fotó: Kecskés Kala
