„A legmélyebb, szégyellt érzések nem titkolni valók, egyszerűen emberiek” – interjú Várnagy Kristóf táncművésszel

Azt szokták mondani, hogy a tánc sokszor a meg nem élt és az elfojtott érzelmek kicsatornázása. Egyetértesz ezzel?

A tánc egy elképesztően sokoldalú és erős eszköz. Táncolhatunk buliban kikapcsolódásként, mozgásterápián önismereti vagy terápiás céllal, vallásgyakorlásként szakrális rituálékon, a popkultúra kontextusában, ahol szórakoztatni szeretnénk, vagy táncolhatunk előadásokon, hogy a mozgás nyelvén meséljünk el történeteket, fejezzünk ki érzéseket. Ugyanakkor emiatt a sokoldalúság miatt fontos a megfelelő keretezés, ami nélkül nem is lehet a táncról beszélni. A tánc lehet a meg nem élt és az elfojtott érzelmek kicsatornázása terápiás céllal. Ellenben a mi beszélgetésünkben a táncot, pontosabban a mozgásművészetet nem a rekreációs, hanem a színházi aspektusában vizsgáljuk, melynek kontextusában mi sem állhat távolabb a valóságtól. Az előadó a médium, akin keresztül a rendezői szándék kicsatornázódik a nézők felé. Ebben a folyamatban van egy koreográfus-előadó és egy előadó-néző interakció, valamint egy cél, ami nem más, mint, hogy az előadás tartalmát adjuk át, ne pedig az előadó személyes élményét. Az alkotói, előadói folyamat során is tehet szert a művész önismereti tapasztalatokra, de nem ennek céljából készít előadást. Ha ezek a szándékok, célok összekavarodnának, könnyen találhatnánk magunkat egy instabil „laboratóriumban”, amelynek itt nincsen tere, hiszen szó szerint egymás életét tartják kezeikben művészeink.

Jól gondolom, hogy a Walk My World-ben tapasztalható interakció balesetveszélyesebb vállalkozás, mint egy hagyományos előadás?

Fontos itt is tisztázni az alapfogalmat. Az előadás nem interaktív, hanem immerzív: arra kap a néző meghívást, hogy szabadon bejárva fedezze fel a Walk My World több ezer négyzetméteres, titkokkal teli világát, és ugyan az előadás során néhány kisebb vagy rejtett jelenetre meghívják az előadók a nézőket (spoiler alert: így akár Ámor függőágyában is találhatod magadat Ámorral), mégis ezektől a kikacsintásoktól eltekintve alapvetően nem a szereplőkkel, hanem a térrel kerülnek interakcióba. Cselekedeteikkel nem befolyásolják a narratívát, hanem azt dönthetik el, milyen mélységig, mely terek felfedezésén keresztül vagy melyik karakter szemszögéből kívánják megélni az előadást. Magától az immerzivitástól nem lesz eredendően veszélyesebb egy előadás. A színház egyik izgalma és sajátossága, hogy élő művészet: „itt és most” történik, ami mindig magában hordozza a véletlen lehetőségét. Ugyanakkor egy klasszikus színpad sokkal kontrollálhatóbb közeget biztosít az előadók számára, ahol egy idő után kialakulhat egy rutin. Ezzel szemben az immerzív térben a tér a nézők forgalma és közelsége miatt folyamatosan változik, mozgásban van, ami egy teljesen másfajta figyelmet, fegyelmezettséget és reakcióképességet követel meg a művészektől, amitől az előadás egy egészen más dimenziót, valóságot kap.

Egy táncművész számára mit jelent az intimitás?

Bárki számára mit jelent az intimitás? Leggyakrabban az első asszociáció erre a szóra a fizikai, érzéki kapcsolódás, de túl kell jussunk ezen a primer értelmezésen, hogy elérhessünk akár a Walk My World lelkéig, mert az intimitás ennél sokkal többet jelent. Beszélhetünk érzelmi, intellektuális vagy akár spirituális intimitásról is. A bizalom, bensőségesség, meghittség, közvetlenség egy egészséges kapcsolatban életünk minden területét át kell, hogy szője. Ebből a bázisból építkezve tudunk olyan időtálló kötelékeket formálni, amelyek lehetővé teszik az emberi képességek kibontakozását. Vági Bence amellett, hogy kiváló művészeti vezető, alkotói munkássága mellett fantasztikus képessége az a közösségteremtő erő, amelyben ezeket az értékeket kultiválni tudja, megteremtve a táptalajt annak a munkának, amelyben az előadó feltétel nélkül át tudja magát adni a szerepének, tudván, hogy olyan támogató közeg veszi körül, amelyben biztonságban létezhet.

A Walk My World egy olyan immerzív Recirquel-előadás, amelyben a nézők soha nem tapasztalt közelségből kísérhetik figyelemmel a táncosokat, a testüket, a mozgásukat, ami sokszor zavarba ejtően intim.

A közelség a néző számára választható, mindenki maga döntheti el, hogy egy vagy több méterről kívánja követni a cselekményeket. A táncosok teste, mozgása pedig a kifejezés eszköze és nem a célja az előadásnak, ami egyben esszenciális különbség is a peep show és a színház műfajai között. Az előadás zavarba ejtő intimitását nem a fedetlen bőr látványa, hanem a megjelenített emberi relációk és érzelmek okozzák. Az ember legfeljebb a legszűkebb családtagjait látja ennyire kitett állapotokban: ilyen felfokozott örömben, mély bánatban, összeroppanva, elesetten vagy éppen felemelő hősiességben. Ezekben a lelkiállapotokban önmagunkra nem tudunk ránézni, másokat pedig ritkán figyelhetünk meg. Az előadás annak lehetőségét kínálja, hogy közelről szemléljük az emberi érzelmek kibontakozását.

Hogy fogadta a közönség mindezt?

Sokan egy intenzíven átélt álomként tekintenek a produkcióra, ami napokon keresztül dolgozik bennük. Visszautalva a legelső kérdésedre: a nézőnek egy szereplő lelki vívódásait végig kisérve lehetősége nyílik arra, hogy ezeket az érzelmeket együtt élje meg a karakterrel, ezáltal csatornát nyitva benne az önreflexióra. Arra, hogy utat engedjen a magában meg nem élt vagy elfojtott érzelmek kicsatornázására. Megrendítő, mégis felszabadító érzés mással osztozni az elesettségen, magányon, szomorúságon, érezni, tudni, hogy ezek a legmélyebb, gyakran szégyellt érzések nem titkolni valók, egyszerűen emberiek.

Az az erős intimitás, ami a darabban tapasztalható, mennyiben változtatta meg az alkotói folyamatot?

Újdonságot jelentett az alkotói folyamatban, hogy most először dolgozott Bence egy konkrét irodalmi mű, azaz, adott történet és karakterek alapján. Hatalmas kutató- és elemzői munka előzte meg a termi próbákat. Több száz oldal történelmi és irodalmi elemzés, valamint karakteranalízis született a produkció fejlesztése során, ami háttérként szolgált az építészektől kezdve, a díszlet- és jelmeztervezők, a berendezők és az előadók munkájához egyaránt. Ugyanakkor Bence alkotói munkásságára mindig is jellemző volt az erős érzelmi tartalom, ezért ilyen értelemben a kreációs folyamat nem különbözött az eddigiektől. A közönség élménye alapvetően a proximitás miatt különbözik. Nem azért csinált Bence immerzív előadást, mert az intimitással szeretett volna foglalkozni. Azért választotta az immerzív formátumot, mert ez az a formátum, amelyben a legmélyebben átélhetők az általa elmesélni kívánt történetek és emberi sorsok.

Hogyan élik meg a táncosok és az artisták a nézők közvetlen közelségét? Miben más ez, mint színpadon előadni? Hogyan befolyásolja a nézők közelsége a művészi eszközök használatát?

Hasonló a különbség mint a film és a színház között: mások a szabályok, máshogy kell játszani, ha a néző 50 vagy 5 méterre, esetleg 50 centire van az előadótól. Az immerzív térben nem működik a brechti színház; ez Strasberg és Adler világa, ahol az előadónak mélyet kell merítenie saját korábbi élményeiből, vagy pedig hatalmas empátiával és imaginációval kell tudnia felépíteni a karakterét, hogy hitelesen tudjon olyan érzelmeket megjeleníteni, amelyeket maga személyesen még nem élt át. Akárhogy is, az emberfeletti fizikai teljesítmény mellett, amit a tánc- és cirkuszművészet ezen ötvözete megkövetel, hatalmas mentális és lelki erőt is kíván a művészektől az előadás során.

Kiknek és miért ajánlanád a darabot?

A Walk My World különlegessége, hogy mindenki számára elérhető. Nem tolakszik: minden néző annyit vehet ki belőle, amennyit beletett. Ha valaki csak könnyed kikapcsolódásra vágyik, akkor organikusan azok a karakterek fogják megragadni a figyelmét, akik ezt kínálják, és valószínűleg legtöbb idejét Ámor bárjában tölti majd, míg aki el szeretne mélyülni az előadás tartalmában, az meg fogja találni Dido naplóbejegyzéseit, és olyan rejtett helyekre jut el, mint a Minótaurosz barlangja. Egy biztos: olyan élménnyel távozik a Walk My World világából, amit biztosan hazavisz magával.

Fotó: Hirling Bálint