Minden valaha vonzó nőt megvisel, ha már senki sem fordul utána – Miért kell látnod A szer című filmet?

A jelenet már a közönségnek is sok. Felháborodva zúgolódnak, leplezetlenül undorodnak, okádnak, üvöltenek. Érthetetlen, hiszen néhány pillanattal korábban gyönyörű, tollakba öltözött varieté-táncosnők emelgették a lábukat a színpadon, csupasz kebleik hullámoztak a zene ritmusára, a közönség pedig csillogó szemekkel figyelte őket. Az az anyuka is, aki most riadtan takarja el kisiskolás gyereke arcát.

Mert ami sok, az sok – mondták többen Coralie Fargeat filmjére. A média hamar felkapta a – mai, divatos kifejezéssel élve – „testhorror” műfajába tartozó alkotást, amely egyszerre szól a nők helyzetéről a még mindig patriarchális társadalomban, a hollywoodi csillogás mögött megbújó fájdalomról és szívtelenségről, az öregedésről, az elmúlás elfogadásának nehézségeiről és a függőségről – emellett pedig korántsem olyan gusztustalan, mint ahogyan azt beharangozták sok helyütt. 

A szép nők identitásválsága 

A szer című filmről általában azt hallhattuk eddig, hogy a Cannes-i filmfesztiválon imádták (el is vitte a legjobb forgatókönyv díját), hogy sokan rosszul lettek a vetítésen, hogy Demi Moore hatvanéves korára végre megkapta azt a szerepet, ami méltó hozzá, és hogy milyen sok filmművészeti hommage-t érhetünk tetten az egyes jelenetekben.

Demi Moore valóban élete legkomplexebb karakterét játssza, és talán a legjobb alakítását nyújtja – külön csavar, hogy a történet egy kicsit róla is szól, ahogyan minden idősödő hollywoodi színésznőről, akik a plasztikai műtétek korában élnek és alkotnak. Meg persze a nőkről. Arról, hogy ebben a szépség- és fiatalság fetisiszta kultúrában hogyan kezelik azt, ha sokuk egyik legértékesebb valutája, vonzó külseje hanyatlásnak indul.

A film főszereplője, Elisabeth Sparkle, akinek már a neve is azt sugallja, hogy egész identitása a ragyogó külsőre épült. Az egykor ünnepelt hollywoodi sztár hírneve – ahogyan ennek szimbóluma, a csillaga a hírességek sétányán is – mára már megkopott, de még mindig minden erejét bevetve igyekszik a fókuszban maradni. Egy fitnesz tévéshow-t vezet. Amikor ebből is kirúgják, mert fiatalabb húsra van szükség, komoly identitásválságba kerül. A filmnek ez az első fordulópontja.

Mert minden fiatalon vonzó nőt, akire sok szem tapadt annak idején, megvisel, ha szépsége és fiatalsága elillan, és már senki sem fordul meg utána az utcán. Ha azonban nem a külsejére épült az egész identitása, akkor jó esetben ezen a krízisen felül tud kerekedni. Persze ma már ez sem ilyen egyszerű.

Amióta a szépészeti beavatkozások egyre elterjedtebbek, a norma is kezd megváltozni. Egy 40-es-50-es nőnek már illik tartania a lépést a „korszerű” elvárásokkal, különben könnyen igénytelennek láthatják. Szóval egyre nagyobb bátorságot igényel elfogadni a saját öregedésünket is – mert ezzel sokszor már szembemegyünk a társadalmi elvárásokkal is (és itt még nem is térnék ki az egész nyugati kultúrát átható, a férfiakat is érintő haláltagadásra).

Akinek azonban a külseje fontos munkaeszköze – ahogyan a színésznők többségének –, annak számára ez a krízis komoly identitásválságot okozhat. Rengeteg elismert, tehetséges színésznő nyilatkozta, hogy 50 felett szinte láthatatlanná válik, egyre kevesebb jó szerepet kínálnak neki, és már nem olyan fontos a filmipar számára, mint egykor. Az pedig, hogy valaki 60-70 pluszosan is jó szerepekhez jusson, már tényleg kiváltság, miközben a férfiszínészek még ebben a korban is gond nélkül építhetik a karrierjüket.

Van itt még valami: ahhoz, hogy a fent említett krízist adekvát módon tudjuk megoldani, nemcsak egy stabil személyiségre van szükség, hanem megfelelő társas támogatottságra.

A főszereplőnek pedig ez sem jut: ijesztően egyedül van, szinte tapintható a magánya, ahogyan a kamera pásztázza impozáns villájának belső tereit. Vajon azért magányos, mert magára hagyták, vagy mert nem tudott idejében leszállni a földre az átlagemberek közé? A film ezeket a kérdéseket is okosan lebegtetve hagyja, így nézőként is elgondolkodhatunk rajta, vajon mennyi mozgásterünk van abban, hogy hagyjuk magunkat tönkre tenni a talmi, csak a szépséget és hírnevet értékelő világ által, vagy elkezdünk egy őszintébb utat járni?

„Mert ti ketten egyek vagytok”

Egyes hírességek saját közösségi oldalaikon is szívesen osztják meg, milyen – olykor bizarrnak tűnő – szépészeti beavatkozásokkal igyekeznek megőrizni fiatalos külsejüket – azaz inkább elérni, hogy 20 évvel fiatalabbnak tűnjenek valós koruknál. Ebből a szemszögből tekintve abszolút nem elvetemült ötlet azt gondolni, bizony lenne olyan öregedő sztár, aki a valóságban is megvenné a „szert”, amelyet az elkeseredett Elisabeth is beszerez a feketepiacról, és minden ijesztő mellékhatása – és hatása – ellenére is használni kezd.

A „szer” azt ígéri Elisabeth-nek, hogy létrehoz belőle egy másolatot, aki pont olyan, mint ő, csak még szebb, még fiatalabb, még tökéletesebb. Ennek azért nem könnyű ellenállni. A film itt felteszi azt a kérdést is, hogy vajon meddig tudjuk magunkat tökéletesíteni – például féligazságokat tartalmazó önsegítő könyvek, megmondóemberek előadásai, kuruzslók tanácsai által – úgy, hogy közben valójában nem alakulunk, nem a személyiségünk fejlődik, hanem létrehozunk egy másik ént, egy maszkot, aki „még szebb és még tökéletesebb”, míg valódi énünk lepukkant köntösben csirkecombot zabálva, megvetően figyeli üres ragyogásunkat – ahogyan azt a film egyik jelenetében Elisabeth teszi a tévében csacsogó, fiatal alteregójával, Sue-val. 

Egy sikeres pszichoterápia integrálja az egyes énrészeinket, úgy „tökéletesít” minket, hogy tisztázza, kik is vagyunk, és pont nem lehasít, hanem egységesít. A film ebből a szempontból remekül mutatja be azt is, mi történik, ha integráció nélkül hozunk létre egy hamis alteregót. Mert amíg elsőre olyan idillinek tűnik is az, hogy egyik héten a fiatal és gyönyörű Sue söpri be a világ rajongását, a másik héten pedig Elisabeth élhetné az 50-es nők életét – és akár meg is találhatná a magánéleti boldogságot, amely túlmutat a hírnéven és csillogáson –, addig a valóság természetesen ennél sokkal csúfabb. Elisabeth és Sue között nincs és nem is lehet összhang, hiszen egy kettéhasadt személyiség részei.

A film egyik nagy kérdése, hogy a világ mennyire vétkes abban, ha emberek – különösen a nők, és különösen azok, akik bizonyos szempontból a külsejükből, a testükből élnek – pszichésen tönkremennek a megfelelési kényszer súlya alatt.

Éppen zajlik a száraz november, de anélkül is fontos megjegyezni, hogy a film a függőségről is szól. Arról, hogyan reméljük a szertől, hogy boldogabbá tesz, és aztán hogyan válunk a rabszolgájává, miközben egyre jobban utáljuk magunkat – mégsem tudunk leállni. Itt eszembe jutottak a Kispál és a Borz egyik dalának sorai:

„Az a fényes lepény, az a Nap, te meg én
Tudjuk, az alatt milyen szerény
Az esély arra, hogy egy arra járó
Csak úgy három szót vágjon belém:

Az »én”-t, a „szeretlek«-et
És azt, hogy »téged«, lett
Egy sebesült, akiből kiáll, hogy »szer« (…).”

Elisabeth Sparkle végső soron a világ elismerésétől válik függővé, miközben gyűlöli önmagát ezért. Megveti tökéletesített és tökéletlen énjét is. Visszaút azonban már nem nagyon van, hiszen nincs forgatókönyve arra, mi van a külvilág elismerésén túl, ahogyan azt sem tudja, kicsoda ő maga.

Kétségtelen, hogy Fargeat filmje erőteljes feminista vonásokkal rendelkezik – a cikk elején említett hústoronynál például csak a férfiakat ábrázolja undorítóbbnak –, de szerintem a hangsúly nemcsak ezen van, hanem azon, hogy emberként hogyan próbáljuk megtalálni az identitásunkat a társadalom elvárásai közepette, és hogyan darálnak be minket a fogaskerekek, hogyan magányosodunk el egyre inkább, akár az agresszor, akár az áldozat szerepébe kényszerülünk. 

Tetszett a cikk? Ez is tetszeni fog: vajon hogyan lehetünk boldogok életünk második felében?

Jelenetképek A szer című filmből: ADS Service Kft.