A művésszel egyebek közt arról beszélgettünk, hogyan válik a színház társadalmi reflexióvá, miért fontos a közönség aktív részvétele, és mi adhat erőt egy független társulatnak az egyre bizonytalanabb kulturális környezetben.
Egy nemrég megjelent interjúban arról beszélsz, hogy a színház neked nem elsősorban esztétikai tér, hanem egyfajta társadalmi jelenlét.
Számomra alapvető a művészek társadalmi szerepvállalása. Itt és most élünk, kötelességünk reflektálni arra, ami körülöttünk történik: közérdekű kérdéseket feltenni, égető problémákat láthatóvá tenni, és ha lehet, erőt vagy reményt adni. De mindez nem jelentheti azt, hogy a művészeti minőség háttérbe szorul. Attól még, hogy szociális kérdésekkel foglalkozunk, az előadásnak magas színvonalon kell folynia – ezt fontosnak tartom hangsúlyozni.
Alkotóként érdekel a néző szórakoztatása is?
Elengedhetetlen, hogy az előadás lebilincseljen. Nem feltétlen a klasszikus értelemben vett szórakoztatásról beszélek, hanem arról, hogy a néző vigye magával a történetet és gondolja tovább. Van, amikor a célunkat könnyed, komikus formában érjük el, máskor inkább megrázó élményként, de mindenképp hiteles és hatásos játékot szeretnénk bemutatni.
A csoport produkciói egymástól nagyon eltérő formanyelven beszélik el a történeteket. Ez tudatos döntés eredménye?
Nem klasszikus színházat csinálunk. Minden produkció más megközelítést, más alkotói gárdát és más formanyelvet kap, attól függően, mit kíván az adott anyag. Ráadásul, így elkerüljük, hogy ismételjük magunkat.
Munkáid nagyrésze személyes indíttatású. Hogyan tudod a saját tapasztalataidat a közös munkába integrálni?
Valóban sokszor hozom én az alapötletet, de a folyamat együttműködésre épül: a téma mentén elkezdünk kutatni, improvizálni, és ezekből alakul ki a végső szöveg és forma.
Jellemzően nem adtok megnyugtató lezárást, sem konkrét válaszokat. Ezért is hozzátok rendre interaktív helyzetekbe a publikumot. Például bepillantást engedtetek a Boldogságunk története című, a tibeti mesevilágból merített darabotok előkészítő fázisában az alkotói folyamatba. Milyen törekvések vezérelnek ilyenkor?
A színház közösségi esemény. Engem valóban érdekel, mit gondolnak a nézők, milyen gondolatfolyamok indulnak el bennük. Egy előadás utáni beszélgetés segít mélyebben értelmezni a látottakat. Például a Hagyaték esetében, amely a transzgenerációs traumák feldolgozásával foglalkozik, a közönség számára úgymond ventillálási lehetőséget kínálunk. Máskor az edukáció vagy az együtt tanulás vezérelnek. Ezek a találkozások rengeteget adnak nekünk, alkotóknak is.
Legújabb produkciótok a ZUG, amelyben hangsúlyosan jelen van a bezártság, a kiszolgáltatottság ábrázolása.
A ZUG nem az én ötletem volt, hanem kolléganőmé, Balogh Orsolyáé (ketten, Yvette és Orsolya játsszák a darabot – a szerk.), akinek szívügy ez a téma. Widder Kristóf a rendező, ő állította össze a szövegkönyvet is, Korda Bonifác drámáját, Móricz novelláját és kortárs interjúkat felhasználva. Verbatim interjúkkal (szó szerint lejegyzett interjúk – a szerk.) és a fizikai színház eszköztárával operálunk, és egyszerre van jelen egy történelmi helyzet, a tiszazugi méregkeverő asszonyok története és kortárs sztorik. Főként arra törekszünk, hogy a témát érvényesen és érzékenyen mutassuk meg, és ha szükséges, szakértők bevonásával folytassunk róla párbeszédet.
Van olyan alapelved, amelyhez a pályád során következetesen ragaszkodtál, még akkor is, ha az a nehezebb utat jelentette?
Igen: a társadalmi szolidaritás erősítése – ez a társulat küldetésének az alfája és ómegája. Minden előadásunk és edukációs programunk ezt a célt szolgálja. Hiszek abban, hogy egy szolidárisabb társadalom mindannyiunk érdeke.
Meghatározó a csoport színházi nevelési missziója.
Jelenleg hét ifjúsági és öt felnőtt előadásunk fut, és rendszeresen visszük el iskolákba a kifejezetten a diákoknak létrehozott darabjainkat. Ezeket az ifjúsági előadásokat mindig kiegészítik feldolgozó foglalkozások, mert meggyőződésünk, hogy a színház nélkülözhetetlen edukációs eszköz is lehet. A fiataloknak különösen lényeges, hogy olyan topikokkal találkozzanak, amelyek a saját életükre is hatással vannak.
A független színházi szcéna komoly kihívásokkal küzd. Te hogyan látod a jövőt?
Szeretném, ha a független színház élne és virágozna, mert olyan hangokat is kihangosít, amelyek más struktúrákban nem igazán jutnak szóhoz. A létbizonytalanság és döntéshozói környezet bizonytalansága azonban demoralizáló, plusz megnehezíti a hosszútávú tervezést. Ugyanakkor nem kérdés, hogy a független, szabadon gondolkodó és alkotó kultúrára nagy szüksége van az országnak.
Téged szakmailag milyen vágyak elérése mozgat?
Hálás vagyok, hogy azt csinálhatom, amit csinálok. Örülnék, ha színészként többet hívnának dolgozni, mert jó lenne néha „csak” színésznek lenni egy produkcióban (nevet). Filmezni is nagyon szeretnék. Emellett fontosnak tartom a nemzetközi kapcsolatok építését: kíváncsi vagyok, mi történik az európai színházakban, és törekedni fogok arra, hogy a Láthatáron Csoport munkái külföldön is megjelenjenek.
Fotó: Reviczky Zsolt; lathataroncsoport.hu
