Sommarøy, a kis norvég sziget néhány éve igazi nemzetközi médiaszenzáció lett, hiszen a „világ első idő nélküli övezetenként” kezdték hirdetni magukat. Hírek ezrei szóltak arról, hogy a lakók petíciót nyújtottak be, hogy hivatalosan is megszabaduljanak az idő kötelékétől. Óráikat szimbolikusan egy hídon felakasztva szabaddá kiáltották magukat a percek és órák zsarnoksága alól. Ez a kép azonban – bármilyen vonzó is a káosz világában élő modern ember számára – egy összetett és többrétegű valóság csillogó, de kissé felszínes fénye. Merüljünk le hát a történet mélyére, ahol a zseniális marketingfogás találkozik az emberi psziché örök vágyával és korlátaival!
A marketing mestere: egy szállodatulajdonos
A kampány agya és szíve Kjell Joar Petersen-Strøm volt, a helyi Sommarøy Arctic Hotel tulajdonosa. Ő volt az, aki felismerte, hogy szigetük legnagyobb értéke nem csupán a táj festői szépségében, hanem egy egyedi életérzésben rejlik, melyet a szélsőséges évszakok határoznak meg. Addig játszott az idő és a jobb bevétel gondolatával, míg 2019-ben ő kezdeményezte azt a szimbolikus petíciót és médiakampányt, amely végigsöpört a világsajtón.
Nem szerényebb üzeneteket küldött a lehetséges vendégei felé, mint hogy „Kikiáltjuk a világ első időmentes zónáját.”, illetve „Célunk, hogy teljes rugalmassággal rendelkezzünk 24/7-ben.” Mik ezek a mondatok, ha nem a teljes személyes szabadság ígéretei? Kjell ügyes volt és közel sem ostoba: tudta jól, hogy ez nem jelentheti az órák, a határidők, az élet menetrendjének eltörlését.
Az üzenete sokkal inkább az idő megéléséről, az életérzésről akart szólni. Ennek ellenére, amikor a történet szárnyra kapott, a médiumok természetesen kommunikációs túlzásokba estek, így kénytelen volt magyarázkodni és árnyaltabbá tenni a hangzatos szlogent. Nyilvánosan elnézést kért, ha félreérthető volt, és azzal finomította törekvésének célját, hogy csupán a szabadság érzését akarták népszerűsíteni, ami egyébként így is rengeteg turistát vonz hozzájuk. Nem véletlen, hiszen ez a kampány igazából nem egy paradigmaváltást, sokkal inkább egy érzelmi állapotot „árult”. A hídon lógó órák pedig tökéletes vizuális metaforákká váltak egy olyan korban, amikor mindannyian az idő rabszolgái vagyunk.
A hideg valóság: Hilda és Tor Asle szava
De míg a nemzetközi sajtó a „mém” varázsában élt, a sziget lakóinak mindennapjai továbbra is a valóság zord törvényei szerint zajlottak, és előbb-utóbb nekik is hangot kellett adni. Hilda Østrem, helyi lakos, egy norvég újságnak1 adott interjújában leszögezte, hogy: „Ez egy tipikus médiafogás. (…) Elferdítették a valóságot. Nem töröltük el az időt. Vannak munkáink, iskolánk, és el kell érnünk a kompot. Úgy élünk, mint mindenki más.”
Hilda szavai meglehetősen realisztikusan hatottak a Sommarøy-kultuszban, hiszen az ő (és persze a sziget lakóinak) élete nem arról szólt, hogy hajnali kettőkor úgy dönt, elmegy sétálni, hanem arról, hogy reggel felkel, elkíséri a gyereket az iskolába, és odaér a komphoz, hogy eljusson a munkahelyére. Az idő nélküli zóna illúziója elröppent a komp menetrendje és az iskola csengőjének szigorúsága miatt. Ezt erősítette meg Tor Asle Ivarsen, a helyi kompüzemeltető cég vezérigazgatója is, a kampány csúcsának időszakában: „Kell, hogy legyen menetrendünk a kompjainkhoz. Az emberek ezekre számítanak, hogy eljussanak dolgozni, iskolába, orvoshoz. Nem fogunk olyan ‘jóérzésű’ kompot üzemeltetni, amely akkor indul, amikor úgy érzed, itt az idő.” 2. A kezdeményezés ugyan maradt, de a modern civilizáció vaslogikája máris felütötte a fejét, hiszen a globális világ infrastruktúrája – a szállítások, a kommunikáció, a pénzügyek – az idő koordinált mérésén alapul, ha akarjuk, ha nem.
A pszichológiai paradoxon: vágyakozás a szabadságra és a struktúrára is
Ugye milyen nehéz igazságot tenni, tisztán látni ebben az ügyben? Nem ígérem, hogy megteszem, de azt igen, hogy megpróbálom végigvenni a jelenség legérdekesebb aspektusait és aztán ki-ki döntsön saját érzése, belátása szerint. Sommarøy esete ugyanis nem egy hatalmas pszichológiai kísérlet, mégis rengeteg pszichológiai kérdést vet fel, ráadásul nem is igazán a sziget lakói számára, akiknek továbbra is folyt a megszokott életük, sokkal inkább nekünk, külső megfigyelőknek. De nézzük vajon miért is fogott meg a világon rengeteg embert ez a történet és milyen következtetéseket vontak le belőle?
Volt, aki Modern Prométheusz-szindrómának nevezte az esetet, jelezve, hogy az emberiség története mióta világ a világ, harc az idő ellen. Az órák, időzónák feltalálásával tulajdonképpen megkötöztük magunkat, azóta pedig küzdünk, hogy megszabaduljunk tőle. A Sommarøy-i narratíva pedig a végső győzelmünk illúzióját kínálta, azaz visszatérést egy olyan állapotba, melyben mi irányítjuk az időt, és nem fordítva, az idő minket. A modern világ egyre égetőbb kérdése ez, az idő, amiből sosincs elég, rohanni kell, rettegni a múlásától, az öregedéstől, és naponta valami újabb módszerrel törekedni a megállítására. De újra és újra be kell látni, hogy ez a kollektív vágyálom ebben az értelemben egyszerűen nem tud megvalósulni. Hogy miért? Arra pontosan Hilda és Tor Asle egyszerű mondatai mutatnak rá a legjobban: szembesülnünk kell a ténnyel, hogy a fenti vágyálmok ellenére az emberi elme úgy van kitalálva, hogy struktúrára és megjósolhatóságra vágyik. Úgy van kódolva, hogy a cirkadián ritmusunk nem csupán biológiai, hanem pszichés alapú is. A nap rendszeres felosztása (reggel, délután, este) biztonságérzetet ad, segít eligazodni akár még abban a valóságban is, ahol hónapokig világosság és ugyanennyi ideig teljes sötétség honol a nap huszonnégy órájában. Egy teljesen idő nélküli lét szorongást, dezorientációt és társadalmi szétesést okozna, ezzel együtt a szabadság érzete hamarosan az elveszettség érzésévé válna. Ennek következményei pedig végzetesek lehetnének Sommarøy, de az egész emberiség számára is.
Hol van a Sommarøy-igazság, van középút?
Amire Sommarøy turisztikailag készült az nem más, mint egyfajta „flow” élmény, annak a pszichológiai állapotnak az átélése, amikor annyira elmerülünk egy tevékenységben, hogy elveszítjük az időérzékünket. A kampány lényege tulajdonképpen az volt, hogy ezt az állapotot nemcsak egyéni szinten, hanem közösségként is meg lehessen élni, főleg a nyári „fehér éjszakák” idején. Innen nézve ez már egy jóval egészségesebb és kívánatosabb cél lehetne, de a probléma akkor merül fel, amikor ezt az állapotot akarjuk az élet minden területére kiterjeszteni, hiszen a nap végén minden közösségi és társadalmi együttműködés alapvetően igényli az időbeosztást.
A rugalmas óra
Sommarøy esetének tanulsága az, hogy a megoldás nem az idő eltörlése, hanem az egyensúly megtalálása a kötöttség és a szabadság között. A sziget lakói sem dobálták ki az óráikat, egyszerűen csak felismerték, hogy vannak olyan időszakok – például a nyár ragyogó hetei – amikor szabadabban elengedhetik a belső órájukat anélkül, hogy felrúgnák a társadalmi szerződést, ami jelképesen a komp menetrendjében és az iskolai becsengetésben testesül meg. A történet igazi pszichológiai tanulsága talán csak annyi, hogy amikor lehetőségünk nyílik rá, engedjünk teret a spontaneitásnak, hogy ne csak az óramutatók szerint éljünk, hanem hallgassunk a belső ritmusunkra is. A teljes időnélküliség káoszt, a teljesen betáblázott élet pedig rabságot hoz. A megoldás egy úgynevezett „rugalmas óra” lehet, amelyet néha megállíthatunk, hogy megcsodálhassuk például a hajnali fényt a tenger felett, tudva azt, hogy amikor visszaérkezünk, a komp pontosan a menetrend szerint vár ránk.
Pszichológiai tükör
Ennek tükrében a kis sziget törénete tehát nem egy társadalmi kudarc, hanem egy rendkívül sikeres pszichológiai tükör, amely arra késztet minket, hogy néha megálljunk és tegyük fel magunknak a kérdést, hogy vajon mit is akarunk igazán. Az idő teljes megszüntetését, vagy csupán egy mélyebb, értelmesebb kapcsolatot azzal, ahogyan azt eltöltjük? A válasz valószínűleg a kis hídon lóg, valahol a brillírozó marketing húzás és a komp felzúgó motorja között.
Fotó: pexels.com; freepik.com
Források:
