Ha visszagondolok, hányszor voltam már a Comói-tó partján az elmúlt húsz évben, tényleg nem tudnám megszámolni. Ismerem a hangulatát, a kanyarokat, az épületeket, és azt a sajátos ritmust, amit ezek a szűk, két sávos utak diktálnak. Itt mindig hagyom magam elveszni abban a tipikus olasz „dolce vita” életérzésben, amit annyira szeretek. Azt hittem, már nem fog tudni újat mutatni a lombardiai hegyek között egy újabb autós kaland, de be kell vallanom, hogy tévedtem.
