„Sok munkába kerül, hogy ne engedd el a másikat a nehéz pillanatokban sem” – Interjú Erős Antóniával

Egy ideje hajszínt váltottál. Sokáig vörös hajjal láthattunk téged, most pedig szőke vagy. Mi ennek az oka?

A váltás sokkal inkább egy elhúzódó, egyéves folyamat volt, nem egyik napról a másikra lettem szőke. Az én kérésem volt, hogy tompítsuk az addigi nagyon vörös színt, mert azt már húsz év után kezdem megunni. Igaz, a vörösnek is sokféle árnyalatát viseltem már, mégis úgy éreztem, hogy abból egy kicsit vissza kell jönni, és végül egy szerintem igazán jó, természetes hatású színe lett a hajamnak, amit egyébként nagyon szeretek. Bevallom, kicsit egyszerűbb is ezt a színt kezelni, mert én már szinte teljesen ősz vagyok, így nem divatból festetek, hanem kényszerűségből. Ráadásul ez nekem most jobban tetszik, és úgy tűnik, hogy a környezetemnek is. 

Az idő, az évek múlása mennyire érint meg téged nőként? 

Az életkor csak egy szám. Van, aki összeomlik, van, aki riadtan várja, hogy betöltse a negyvenet. Van, aki az ötvenet várja riadtan, aztán rájön, hogy ötvenéves és egynapos lett, mégsem történt semmi dráma, de ettől még drámát csinál, mert a közösségi média szereti a drámát. Én meg azt mondom, hogy teljesen mindegy, hogy hány éves vagy. Az ötvenedik szülinapom ráadásul a Covidban volt, amikor éppen, hogy csak tizenketten össze tudtunk jönni, a saját teraszunkon ugrabugráltunk, és semmiben nem különbözött, mint egy bármilyen másik születésnap.

Én abszolút nem foglalkozom a korommal, mert nem számít. Volt, amikor annyira nem számított, hogy hirtelen nem is tudtam megmondani, hogy 46 vagy 47 éves vagyok. 

Sokkal inkább érdekel, hogy vajon majd 55 vagy 60 évesen hogyan fogok kinézni, tudom-e még majd tartani ezt a formámat, vagy sem. 

Teszel azért, hogy jó formában legyél?

Igen, sportolok, tornázom, használok néhány megválogatott kozmetikumot. Nem túl sokat ugyan, de azért igyekszem odafigyelni. Minden nap sminkelnek, öltöztetnek, egyébként ez valamennyire konzervál abban az értelemben, hogy oda kell figyelni magamra. Ha valaki hétfőtől péntekig minden este képernyőn van, ugyanabban a műsorban, ugyanabban a képkivágásban, akkor nem nagyon engedheti meg magának, hogy szétessen. Öregszem én is, de attól még igyekszem tartani egy bizonyos formát, amiben a mi munkánk elég sokat segít. De emellett az is fontos, hogy 30 éve nem iszom alkoholt, nem dohányzom, mert szerintem ezek alapvetően meghatározzák egy nő öregedését. 

Huszonhat éve vagy az RTL képernyőjén. Mit tanított neked akár szakmailag, akár emberileg ez az időszak?

Azt szoktam mondani, hogyha az esküvődön ott van a sajtó, akkor ne csodálkozz, ha a válásodon is ott lesz; és nem mondhatod azt, hogy ne legyen ott. Ha valaki mindent kitesz a kirakatba, akkor nemcsak magát, hanem a családtagjait is óhatatlanul támadásoknak teszi ki, ami ma sokkal durvább és veszélyesebb, mint ’98-ban volt, amikor engem megismert egy ország. Akkor kellett legalább egy év, hogy népszerű legyek és megállítsanak az utcán, vagy kérjenek egy aláírást vagy egy közös fotót. Ma öt perc alatt lesz valaki ismert, és fogalma sincs, hogy ez mivel jár. Éppen ezért mindent közzétesz magáról, mindenhol megjelenik, minden partin ott van, mindenféle emberekkel fényképezkedik, olyanokkal is, akikkel nem kellene, majd aztán később megbánja. 

Azt gondolom, nekünk még szerencsénk volt, mert volt időnk megtanulni például azt, hogy a gyerekeinket nem mutogatjuk. A férjem az első évben még szerepelt, aztán azt mondta, hogy soha többé nem szeretne címlapokon lenni, mert neki nem ez a dolga, ahogyan a nővéremnek és az anyukámnak sem. Mindenkinek magának kell kialakítania azokat a határokat, ameddig el szeretne menni, mert enélkül nagyon-nagyon nehéz kordában tartani az életét, azt, hogy ne legyen benne a nyilvánosság. Gyakorlatilag a magyar sztárok jelentős része a teljes nyilvánosság előtt éli a magánéletét, hogy mikor, hova megy a gyerekeivel, a barátaival, hogy éppen kivel csalta meg a férjét, a feleségét, ki az új párja, de nekem erre nincs szükségem. Ahogy neked nem fogok küldeni egy képet most a férjemről, úgy nem küldök senkinek sem, és így senki nem mondhatja azt, hogy kivételt tettem ezzel vagy azzal. 

Azt mondtad, nem fogsz fotót küldeni a férjedről, de azért azt elárulod, hogy mi a titka annak, hogy már harminc éve együtt éltek?

Erre azért nem fogok tudni választ adni, mert szerintem nincs titkok. Mindenkinek van nagyon-nagyon rossz, és mindenkinek van nagyon-nagyon jó időszaka. Alapvetően, hogyha szereted a másikat, akkor az elég alap ahhoz, hogy kitarts mellette. Emellett nagyon-nagyon sok kompromisszum kell ahhoz, hogy el tudjuk fogadni, a másik mit szeretne és mit nem szeretne, valamint tiszteletben kell tartani az elvárásait, a kéréseit úgy, hogy azért saját magadat se szorítsd teljesen háttérbe. És neki is tudnia kell, hogy te mit szeretsz és mit nem szeretsz. Talán abból a szempontból szerencsések vagyunk, hogy mi nem 18 éves korunkban találkoztunk, hanem a férjem már túl volt egy váláson, én pedig jó néhány nem túl jó kapcsolaton, és nagyjából legalább azt tudtuk, hogy mit nem akarunk már. Így könnyebb volt eldönteni, hogy együtt akarunk élni, aztán hogy összeházasodunk, és jóval később, hogy szeretnénk gyerekeket. Nincs titok, minden kapcsolat egy cérnaszálon függ, ami bármikor elszakadhat. Nagyon sok munkát kell abba tenni, hogy odafigyelj a másikra, és ne engedd el akkor sem, amikor már szakadna az a cérna. 

Ha a magánéletedet nem is, de a betegségedet szinte az első pillanattól kezdve transzparenssé tetted. Miért tartottad ezt fontosnak?

Ez egyáltalán nem volt tudatos, miután úgy került nyilvánosságra, hogy épp megmértem a vércukorszintemet és beadtam az inzulint, miközben interjút készítettek velem. Ebből pedig lett egy címlapsztori, aminek óriási hatása lett, és úgy gondoltam, nekem a betegségemről kötelességem beszélni. Ezt követően egyre több helyről megkerestek, hogy vegyek részt különböző kampányokban, amelyek nagyon jók voltak, csak éppen alig néhány hétig tartottak. Ekkor arra gondoltam, sokkal szervezettebben kellene ezzel a kérdéssel foglalkozni, és így jött, igaz, jóval később, 2005-ben az Egy Csepp Figyelem Alapítvány ötlete, ami elsősorban a férjemnek és egy nagyon jó barátunknak köszönhető.

Ez volt az első olyan alapítvány, amely a cukorbetegségről és a cukorbetegekről szól, és az a célja, hogy lehetőleg minél több embert elérjen. Ma pedig már az edukáció egyik központja is vagyunk, egyedüliként pedagógusokat is oktatunk például arra, hogyan kell bánni a cukorbeteg gyerekekkel. Ezt eleinte saját elszántságból tettük, ma pedig már állami feladatként végezzük, mert minket kértek fel arra, hogy a kötelező oktatásokat megtartsuk. A kezdetektől tudtam, hogy nekem ezzel feladatom van. 

Úgy gondolom, hogy ha egy ismert ember vállalja bármilyen hátrányát, hiányosságát, bármit, amivel neki együtt kell élnie, lehet az asztma vagy allergia is, akkor annak nagyon erős hatása van.

Emlékezzünk például arra, amikor kiderült, hogy Kylie Minogue-nak melldaganata van, akkor utána kimutatható volt, hogy sokkal több ausztrál nő ment el szűrésre, mint az azt megelőző időszakban. Szóval, ha másért nem, akkor ezért is érdemes a nyilvánosság elé állni arra érdemes ügyek mellett. Továbbá nagyon fontos a felvilágosítás, az érintettek számára pedig fontos a megerősítés, nem beszélve arról, hogy így sokan azt érezhetik, nincsenek egyedül.

Szóba került már az RTL-es pályafutásod. Soha nem kaptál olyan lehetőséget, ami miatt megfordult volna a fejedben, hogy esetleg csatornát válts.

De, természetesen hívtak máshová, de nem gondoltam akkor sem, és most sem gondolom, hogy váltanom kellene. Még a tárgyalásig sem jutottunk el soha, mert nekem a hűség, az elköteleződés sokkal fontosabb annál, minthogy kétszer-háromszor annyi pénzt és mindenféle egyéb juttatást kínálnak. Egyébként a pénzen kívül semmi okot nem tudtam volna felmutatni, mert az RTL-nél mindig megbecsültek, megvolt a helyem, vezető arca vagyok a csatornának. Érdemes mérlegelni, mert rövid távon lehet, jobban jársz, de hosszabb távon, különösen a híradós szakmában nagyon-nagyon nehéz megszerezni a hitelességet, ezzel szemben nagyon könnyű azt elveszíteni. Ha pedig a jelenlegi helyzetet nézzük, akkor minden engem igazolt, mert nyilván nem is dolgoznék már azon a helyen, ahonnan annak idején megkerestek, bár nem tudhattuk előre, mivé válik majd a magyar média, a magyar televíziózás. Most pedig már nincs is hova hívjanak.

Hosszú évek óta Szellő István a műsorvezető társad a Híradóban. A kollegialitáson túl esetleg barátok is vagyok?

Egy erős munkatársi kapcsolat van az egész híradós közösségen belül. Korábban sokat összejártunk a televíziós csapattal, de minden változik. Ez körülbelül akkor alakult így, amikor megszülettek a gyerekeim, mert attól kezdve sok minden teljesen átalakult, és csak a legrégebbi, legszorosabb barátokkal maradt meg a kapcsolat. De ez egy természetes folyamat bárki életében, és hozzáteszem, én egyáltalán nem tévés körökben mozgok, még csak nem is médiakörökben keresem a barátaimat.

Meddig szeretnél képernyőn lenni, a médiában dolgozni?

Nagyon jó lenne kifuttatni ezt a karriert olyan értelemben a legvégéig, hogy ameddig csak lehet képernyőn legyek, és ilyen értelemben a képernyőn megöregedni. Erre láttunk már külföldi példákat, ahol 70 évesen még vezetnek hír- vagy háttérműsorokat, merthogy hiteles arcok kellenek ebben a műfajban. Magyarországon ilyen még nem volt, de miért ne lehetnék én az első? Azt szokták mondani, amíg fizikailag is és mentálisan is kész vagy és alkalmas vagy egy feladatra, amit rád bíznak, vagy amivel megajándékoznak, addig örömmel csinálod. Hogyha ezek közül bármelyik már nem az igazi, akkor el kell gondolkodni azon, hogy mit hogyan érdemes folytatni. Ha nem a képernyőn, akkor a háttérben, akár szerkesztőként is szívesen dolgoznék, mert nem gondolom, hogy csak az életkorom miatt abba kellene hagynom a televíziózás. 

Ha tetszett a cikk, ez is tetszeni fog: kattints, és olvasd el Herendi Gábor filmrendezővel készült interjúnkat is!

Fotó: RTL / Udvardi Attila