A Riefenstahl című dokumentumfilm képkockáit sokáig nem fogja elfelejteni az érzékenyebb lelkű mozinéző, és erre több oka is lesz. A Magyarországon idén márciustól megtekinthető mű a 101 korában elhunyt Leni Riefenstahl német rendezőnő, színésznő életével foglalkozik. A film elkészítésének apropóját az adta, hogy 2016 végén meghalt Riefenstahl hagyatékának kezelője, így kutathatóvá vált a rendezőnő videó felvételekből, telefonbeszélgetésekből, naplóbejegyzésekből, fotókból álló archívuma.
Olyan szép – biztos nem náci
Riefenstahl fiatalkora óta a filmművészet bűvöletében élt. Színészkedett, majd rendezőként a Kék fény című munkájával debütált. Karrierje ekkor, a 30-as évek elején kapott szárnyra. Több forrás szerint Leni Rienfenstahl és Adolf Hitler között kölcsönös rajongás alakult ki, ezután vált Riefenstahl a Führer propagandafilmesévé. A hit győzelme (1933) után elkészítette az 1934-es nürnbergi náci pártkongresszust megörökítő Az akarat diadala című filmet, majd a 1936-os berlini olimpiát bemutató kétrészes Olimpiát. Lenyűgöző formanyelve és szuggesztív képi világa miatt a filmtörténet a mai napig remekműveknek tekinti ezeket az alkotásokat. Munkája több millió emberre volt hatással, akik számára Riefenstahl teremtette meg az erőtől duzzadó, lenyűgöző és idealisztikus képet Hitlerről és a Harmadik Birodalomról. Németország kapitulációja után Riefenstahlt nem vonták felelősségre. Bár később temérdek bizonyíték került elő vele kapcsolatban, a háborús bűnökben való közreműködését egész életében tagadta.
Ez a tagadás van a dokumentumfilm fókuszában is. Meghökkentő a gyakran minden kommentár nélkül egymás mellé helyezett naplórészletek, tévés nyilatkozatok, a Riefenstahl által felvett privát telefonbeszélgetések, interjúk előtt/után elszólt mondatok összhatása. Amikor már elkezdenénk együttérezni a művészetért lelkesedő, a náci patriarchátus által felhasznált nővel (végig nem tudjuk meg biztosan, hogy Riefenstahl Goebbelsnek a szeretője volt-e vagy abúzált áldozata), akkor a már idős Riefenstahl egy-egy Hitlerről kuncogva és áradozva beszélő mondata teljesen gyomron vág minket. A néző nem tudja eldönteni, hogy szánja-e a megvezetett, kiszolgáltatott nőt vagy undorodjon attól az eshetőségtől, hogy nem Riefenstahl volt átverve, hanem a nürnbergi törvényszék, több évtizedig az egész nemzetközi nyilvánosság és mi magunk is. Nem Leni Riefenstahl naiv, hanem mi vagyunk gyerekesek, mert elhittük, hogy egy ilyen lenyűgöző nő nem lehet háborús bűnös. Hiszen olyan szép – biztos nem náci.
Sokkoló képsorok
A film Leni Riefenstahlt egy abszurd, narcisztikus karakterként mutatja be és lássuk be, ezt nem volt nehéz elérnie a rendelkezésre álló archívum segítségével. Temérdek saját magáról készült, beállított portréfotó maradt utána, rengeteg videófelvétel, hiszen imádott interjúkra járni és saját magát videózni. A dokumentumfilm érzékletesen mutatja be azt a meghökkentően morbid aurát, ami Riefenstahlt még 100 éves kora körül is körbelengte. Az utolsó képkockákban Riefenstahlt készítik elő egy holokauszttal kapcsolatos interjúra, miközben az akkor már idős nőt kizárólag az foglalkoztatja, hogy a megfelelő szögben essen rá a fény a felvétel során és ne látszódjanak annyira a ráncai. Sokkolóak azok a részek is, amikor Riefenstahl bámulja a masírozó, karlendítő náci katonákról, a Führer beszédéről készített saját felvételeit és örömében ujjong, hiszen meg tud mutatni egy-egy jól sikerült vágást és nagytotált. Hatásos, de viszolyogtató rendezői fogás a Riefenstahl filmfelvételek esztétikumának túlhangsúlyozása – a néző bele van taszítva egy olyan helyzetbe, amelyben ráeszmél arra, hogy élvezi egy undorító ügy esztétikus bemutatását. Andreas Veiel filmjében nem rágja a szánkba, hogy mit kell gondolnunk a művésznőről – hagyja, hogy a tények, a felvételek, állítások és tagadások a néző fejében álljanak össze egy nagy – szörnyű – egésszé.
A Riefenstahl című dokumentumfilm olyan alapvető dilemmákhoz vezet el minket, mint hogy előbbre való-e az esztétika az etika felett. Mit kezdjünk azokkal a művészi munkákkal, amelyeknek szerzője vállalhatatlan erkölcsi szinten mozgott? Elvárható-e az, hogy szét tudjuk / akarjuk választani egy alkotó személyes életútját és az általa kreált műalkotásokat? (A téma még mindig nem lerágott csont – nemrég Claire Dederer írt remek könyvet közismert alkotók és a morál kapcsolatáról, Monsters címmel). Riefenstahl gyakran azzal védekezett, amivel akkoriban sokan: ő csak tette a dolgát, parancsra dolgozott. És az ő dolga a művészet volt. De felment-e minket erkölcsi döntéseink alól a művészi vagy bármilyen szakmai teljesítmény? Számtalan összetett kérdés, amelyekről valószínűleg még nagyon sokat fogunk beszélni.
Képek: Cirko Film
Tetszett a cikk? Akkor ez is tetszeni fog!
