A posztjaid és a weboldalad alapján az a benyomásom rólad, hogy kalandvágyó, kicsit a mainstreammel szembemenő, az izgalmakat kereső személyiség vagy, aki nem fél attól, hogy akár többször is fejest ugorjon az ismeretlenbe. Gyerekként mi szerettél volna lenni?
Semmi. Rám már az oviban azt mondták, hogy olyan lassú és életképtelen vagyok, hogy maradnom kell még egy évet. Évvesztes lettem, már az iskolában kisebbségi érzéssel indultam, és ez meg is maradt bennem, amíg ki nem mentem Angliába 25 évesen. Az ottani tapasztalatok és emberek változtatták meg a véleményemet magamról. Addig örültem, ha túléltem egy napot, mert olyan életképtelennek tartottam magam. Egyszer volt Rakonczay Gáborral egy közös beszélgetésünk, és ott szembesültem azzal, hogy milyen álmai lehetnek valakinek. Ő már kiskorában tudta, hogy mivel akar foglalkozni, mit szeretne elérni. Én pont az ellentéte voltam, semmilyen elképzelésem vagy álmom nem volt.
Ezek szerint sodródtál?
Ha nincs önbizalmad, nincsenek álmaid sem. Nem gondolsz arra, mit szeretnél elérni, mert úgy érzed, úgyse vagy rá képes.
Az angliai út volt az első, amikor úgy döntöttél, hogy magad mögött hagysz mindent, és belevágsz az ismeretlenbe?
Nem kalandvágyból mentem, hanem azért, mert elegem lett. Itthon elvégeztem az egyetemet, megszereztem egy diplomát, de azzal nem jutottam semmire. Szereztem egy második diplomát, és azzal sem jutottam semmire. A társadalmi elvárásokhoz igazodtam: azt mondták, hogy tanuljak, én pedig tanultam és tanultam, de fiatal felnőttként azzal kellett szembesülnöm, hogy nem boldogulok. Mindent megpróbáltam, és ennek ellenére sem kaptam elismerést. 2005-ben aztán egy napon elegem lett. Vettem egy repülőjegyet, csak odaútra, és átváltottam a maradék pénzemet, ami negyvenöt font volt összesen, és azt mondtam, hogy ennyi. Éreztem, hogy valamiben jó vagyok, de ez nem az a környezet volt, ahol meg tudtam mutatni, vagy bárki elismerte volna.
Azt érzem a szavaidból, hogy egy belső változás ment végbe benned Angliában. Mi vezetett odáig, hogy elhitted magadról, hogy igenis értékes vagy?
Ehhez a környezet kellett. Először au-pair voltam, aztán bárosként bekerültem a BBC-be. Látták, hogy akarom a munkát, és nekem adták. 8-10 ezer ember dolgozott ott, nagy volt a pörgés. Tényleg beletanultam, nagyon jó lettem benne, utána pedig elkezdtem létesítménygazdálkodással foglalkozni, de nem mertem hibázni. Magyarországon az is belénk van verve, hogy nem szabad hibát elkövetni, és én a tipikus kelet-európai kemény stílust vittem a szép kezű angolok közé. Egy nap a főnököm, aki egy hatalmas, jamaicai, csupa szív ember volt, leültetett, és azt mondta: Suzy, nyugodtan követhetsz el hibát. Amíg nem sérül meg senki, nem hal meg senki, és nem kerül több millió fontba, addig nem gond. Ez rádöbbentett arra, hogy „úristen, lehet hibázni is”. Ezután lelazultam, és sokkal jobb lettem, ők pedig elismertek. Olyan munkakörben voltam, amiért egy angol a fél karját odaadná, és még el is ismertek mindenféle oklevéllel, így azért megjött az önbizalmam. Látták, hogy mi hiányzik belőlem, és ezt meg is adták, amiért borzasztóan hálás vagyok nekik. Most már Magyarországon is jól tudom érezni magam, mert másképp nézek önmagamra. Nem másokra hallgatok, hanem tudom, hogy ki vagyok, hogy meg tudok állni a saját lábamon.
Hogyan jöttek a hegyek, a hegymászás az életedbe?
Elkezdtem kontinenseket „gyűjteni”, és szerettem volna egyszer a karácsonyt a nyárban, bikiniben tölteni. Hárman vagy négyen mentünk volna a haverokkal, de ők lemondták. Karácsony előtt történt, egy halott időszakban, amikor igazából már csak a karácsonyi bulikra gondolnak az angolok. Egyszer csak szembejött velem egy hirdetés az Everest alaptáborról. Soha nem voltam előtte a hegyekben, Magyarországon se túráztam, de ez egy megvilágosító pillanat volt.
Milyen volt az első magashegyi élményed?
Valóban tapasztalatlan voltam: felszerelés nélkül, egy kölcsönkapott XXL-es síkabátban vágtam neki a decemberi, téli Himalájának. Senki más nem volt az alaptábor felé, és nagyon beteg lettem. A guide-om csak annyit mondott: „Suzy, ha meghalsz, börtönbe kerülök”. Ekkor jöttem rá, hogy a felelősség az enyém, ő nem fog visszafordítani. Bár elértem a Kala Patthart, a fagy megcsípte az ujjaimat, és annyira rossz élmény volt az egész, hogy egy hónapig senkinek sem beszéltem róla. Aztán rájöttem: az életem soha nem lesz ugyanaz. A Himalája annyira beszippantott, hogy tudtam, innentől a hegyekről fog szólni minden.
Februárban már feliratkoztam az akkori legkeményebb himalájai túrára. Erre már komolyan készültem, és el is kezdtem sziklát mászni. Amikor másodszorra mentem a Himalájába, akkor megfogadtam, hogy legközelebb már csak odaútra szóló jegyet veszek – két év múlva pedig pontosan így tértem vissza. Világgá mentem, és a karrieremet is otthagytam a hegyekért és a kalandokért.
Mi volt az, amit ott megtapasztaltál, ami ennyire vonzott?
Az az érzés, ami ott van, megfoghatatlan. Azt éreztem, hogy a hegy valahogyan kommunikál velem. A másik pedig az emberek segítőkészsége. Teljesen ledöbbentem, hogy ilyen tiszta szívű emberek vannak a világon. Nepálban például nincs kóbor kutya. Mindenki eteti, még a szegény is kiveszi a szájából a falatot, ha odajön egy sovány, kóbor kutya. Aki oda megy, a hegyeket akarja látni, de nem azért tér vissza, hanem az emberek miatt.
Említetted az előbb, hogy kontinenseket kezdtél gyűjteni. Hány kontinensen jártál?
Az összesen, az Antarktiszt kivéve. A világkörüli utam végén elstoppoltam Ushuaiába, egy parkban aludtam másfél hétig, és mindent megpróbáltam, hogy eljussak az Antarktiszra, mindenkivel beszéltem, sőt a végén még be is lógtam a hajóhoz, de végül nem sikerült. Ekkor jöttem rá, hogy az életben nem érhetünk el mindent. De tudtam, hogy mindent megtettem, és ennél többet senki nem tehetett volna. Igazából most már nem is nagyon sajnálom. Ha jön majd egy lehetőség, elmegyek, de ha nem, akkor sem történik semmi.
Hogyan választod ki az úti céljaidat?
Előfordul, hogy valaki mesél egy helyről, vagy valamit kinézek, és jön az ihlet, hogy ide el szeretnék menni. Manapság már az algoritmus is elém hoz ezt-azt. Olyan nagyon égetően fontos hely már nincs, ahová el szeretnék menni. Ami nagyon fontos volt, azt már teljesítettem: az, hogy eljutottam az Aconcaguára, saját erőből, guide nélkül, számomra hatalmas eredmény. Ez Amerika csúcsa, 38 méter híján 7000 méter magas, igazi kihívás. Ha gyerekkoromban valaki elmesélte volna, hogy most hol fogok tartani, azt mondtam volna neki, hogy „Te hazudsz. Ilyenekre én nem vagyok képes”. Most viszont már túlteljesítettem. Szeretek kalandozni, de már nem égek semmi után. Inkább az foglalkoztat, hogy milyen lesz majd lenyugodni, itthon maradni, teát iszogatni.
Sokakban felmerülhet, így bennem is, hogy nőként, egyedül, ilyen nomád körülmények között utazni nem veszélytelen.
Valóban nem az, de mindig azt mondom, hogy a rossz dolgokról egy oldalt lehetne írni, a jókról viszont egy teljes könyvet. A hegyekben hallgatni kell a megérzésekre, folyamatosan figyelni kell, és eszerint viselkedni. A hülyeség és a bátorság között nagyon vékony a határvonal. Én bátor vagyok, de hülyeségekbe nem megyek bele, inkább visszafordulok vagy körbemegyek. A megérzés fontos stoppolásnál is. Ha megáll az autó, körülbelül egy másodpercünk van dönteni, amikor a sofőr lehúzza az ablakot és megszólal. Ha olyan a megérzésem, hogy nem akarok beszállni, akkor arra hallgatok. De ha sokat utazik egyedül az ember, ez eléggé kifinomulttá válik, és egyébként is rengeteget segít a döntéshozatalban. Én már nem gondolok feleslegeseket. Meghozok egy döntést, kész, megyek vele. Vagy jó, vagy nem jó, de megyek tovább. Lehet, hogy nyers lettem, de úgy vagyok vele, hogy már nem akarok mindenkit boldoggá tenni, az élet túl rövid ehhez.
Ha jól tudom, csoportokat is vezetsz.
Az Everest alaptáborba 2018 óta vezetek csoportokat, Patagóniában pedig nemrégiben volt az első éles utam. Ez az a két helyszín, ahová bármikor szívesen visszatérek. A magas hegyek világa gyakran vonzza a nagy egókat, de az én stílusom más: nálam a lassú tempó és a folyamatos odafigyelés az alap. Ez a szemléletmód nálam személyes tapasztalatból fakad. A pályafutásom legelején még tapasztalatlanul én is átéltem a magashegyi betegség ezer arcát, és ott, a saját bőrömön tanultam meg mindent. Ma már küldetésemnek tekintem, hogy mások ne essenek ugyanebbe a hibába. Nőként talán empatikusabban is figyelem a csoporttagok jelzéseit, mert pontosan tudom, mennyire kritikus a folyamatos információátadás és a türelmes menetelés a hegyekben.
Mi az, ami különösen vonzó számodra ezen a két helyen?
A Himaláját azért szeretem, mert iszonyatosan nagy kihívás. Nincs oxigén, a szervezet szenved, nem akkor élvezed, amikor ott vagy, hanem utána. Patagóniát viszont lehet élvezni: nincs magasan, nincs sok emberi beavatkozás, nagyon zöld, és mindenhol ott van a kristálytiszta víz, amit a patakból lehet inni. Az állatok sem félnek: elmész a vadonba, és ott áll egy kis törpeszarvas, egy pudu, és kíváncsian néz. Nem érez félelmet, mert ott nem lőnek rájuk. Ez olyan szép és olyan romlatlan.
Hol jártál legutóbb?
Ebben az évben több csoportot is viszek. Húsvétkor a Cinque Terrén voltam. Faluról falura sétáltunk a hegy oldalában, ahonnan ráláttunk a Ligur-tengerre. Gyönyörű volt.
Milyen egy ideális napod?
Reggel fölhúzom a cipzárat a sátramon, és ahogy kinézek, látom a hegyeket, a zöldet. Elkészítem a kávémat, és nézelődök még egy kicsit. Aztán felállok, és nyolc órát megyek. Azt imádom, amikor sötétedni kezd, és sátorhelyet kell nézni. Kiválasztok egy csodás helyet, felverem a sátrat, és ahogy elalszom, körbevesz a tiszta levegő, az állatok, a természet.
Hogyan képzeled el az életedet húsz-harminc év múlva?
Hát igen, ezen már gondolkodtam. Először is, próbálom konzerválni magam. 45 éves vagyok, tudatosítanom kellett, hogy én se vagyok Terminátor. Régebben felvettem a 20-25 kilós hátizsákot, és bemelegítés nélkül nekimentem a hegynek. Ezt már nem csinálom. Rájöttem, hogy nem is kell 25 kilót vinnem… Vettem Lentiben, a szlovén határ mellett egy kis faházat az erdő szélén. Más, mint Patagónia, de az a tervem, hogy ebben az évben ezt fogom építgetni. Később szeretnék egy túrázó közösséget kialakítani magam körül. Valahogy így képzelem, aztán majd meglátjuk, mi lesz. De legalább van elképzelésem. Gyerekkoromban nem volt.
Fotók: Kovács Zsuzsa
