„A szeretetért, az elfogadásért sokszor teljesen elapróztam magam” – Interjú Tóth Verával

Mit jelent 2024-ben Tóth Verának lenni?

Ez egy roppant érdekes, és tényleg jogos kérdés. Az biztos, hogy nagyon sok munka van mögötte. Rengeteget dolgoztam azon, hogy 2024-ben is ismerjék a nevét Tóth Verának, és ezt most teljesen egómentesen mondom. Húsz évnyi kemény munka és karrier után azt gondolom, hogy sikeres vagyok. De nem abban a formában vagyok sikeres, ahogyan most sokan otthon a kanapén elképzelik. Én nem vagyok tévésztár, nem vagyok ott a rádiós rotációk élén. Én másképp vagyok sikeres, és nagyon-nagyon büszke vagyok erre, mert egy olyan kört vonz a zeném, akik pontosan tudják, hogy hol kell tapsolni, amikor megszólal egy zenei szóló, vagy amikor egy nagyobb hang megtörténik. A koncertjeimre magasan kvalifikált, zeneszerető, jól szituált emberek járnak, akik nagyon aranyosak. Azt gondolom, hogy ha meg kellene határoznom, hogy kicsoda 2024-ben Tóth Vera, akkor azt hiszem, azt mondanám, hogy egy elégedett, sikeres ember.

Ilyen utat terveztél magadnak, vagy vártál akkor, amikor két évtizeddel ezelőtt megnyerted a Megasztárt?

Az akkori producerem, Rózsa István mondogatta mindig nekem, hogy hosszú távra tervezünk, ám ezzel együtt a nehezebb utat választjuk, majd hozzátette, higgyem el, ez hosszú távon megéri és kifizetődő, mert idősebb koromban is ismerni fognak. Már akkor, amikor megnyertem a Megasztárt, úgy döntöttem, én a Cserháti lemezkiadó stábjával szeretnék együtt dolgozni. A hosszú távra tervezés azonban sok lemondással járt. Ilyen volt például, hogy nem lépek fel falunapon, mert az nem az én stílusom, bár ebből is kijutott, és nagyon jó, hogy megtapasztaltam ezt is. Az első éveimben szinte csak ilyen fellépéseim voltak, mert olyan volt a menedzserem, és most nem a produceremről beszélek, hanem a menedzseremről, aki a gyors pénzkeresési lehetőségben látta a jövőt. De én mindig is az István szavaival tudtam azonosulni, mert ha hosszú távra tervezünk, akkor nem az a célunk, hogy kimerítsük az összes falunapot az országban, és egyszemélyes koncertként elmenjünk egy CD-vel fél playbackben fellépni. Én sokkal inkább egy nagyzenekart képzeltem magam mögé, dívaruhát, gyönyörű hosszú hajat, szép sminket, és olyan embereket, akik most a koncertjeimre járnak.

Mindezek után hogyan jellemeznéd most magad emberként és művészként?

Emberként egy kialakulófélben lévő, már majdnem „készen lévő” ember vagyok, és ezt azért teszem idézőjelbe, mert igazán felnőni csak most, 39 éves koromra sikerült. Mindez a 2024-es évemnek az egyik felfedezése. Azt gondolom, hogy az egy évvel ezelőtti önmagához képest sokkal jobban és megfontoltabban gondolkodom az életről. Sokkal bizalmatlanabb vagyok, és sokkal kevésbé vagyok naiv. A lelkem mindig jelzett, hogyha valami nem volt komfortos, és azonnal generalizált szorongással vagy egyéb más pszichés probléma tüneteivel üzent, ha valami nem stimmelt. Ezen szakember segítségével tudtam úrrá lenni, és már nagyon-nagyon jó, hogy én magam tudom vezetni az életemet.

Ma már valóban felnőtt embernek érzem magam, aki most már nem bízik meg mindenkiben, mint régen, akár csak egy évvel ezelőtt. Egy erőt sugárzó, egyben lévő, nagyon megfontolt, tudatos és szép nőnek tartom magam.

Rájöttem, hogy elégedett lehetek, mert ha kívülről szemlélem önmagam, akkor én nagyon rendben vagyok. De az idáig vezető út, hogy mindezt ki tudjam mondani, nagyon hosszú volt. Bár most valóban úgy érzem, rendben vagyok, ennek ellenére sok változás vár még rám, ami biztos, hogy nehéz lesz. Nem manipulálok, nem akarom, hogy minden áron megszeressenek, ennek ellenére mégis szeretnek. Alapvetően ezt érzem, és ez jó érzés, mert én is ezt akarom. Egy béketűrő, békét, örökké csendet, nyugalmat kereső ember vagyok.

Én nem szeretek konfrontálódni, ha nem muszáj, nem üvöltözöm senkivel. Nagyon ritkán volt ilyenfajta konfliktus az életemben. Rájöttem arra is, hogy én nyugalmat akarok, és én is nyugodt ember vagyok. Művészként pedig nem engedek a huszonegyből, és még mindig tartom magam ahhoz, hogy nem akarok kompromisszumot kötni azért, hogy a művészetemet többen szeressék. Megfigyeltem, hogy az embereknek arra van szükségük, hogy megszólítsák őket a színpadról, és én nagyon jól kapcsolódom a közönséggel. Mindemellett beérett előadóművésznek tartom már magam. Természetesen van még mit tanulnom, de rengeteg tervem, újító ötletem van, csak nem mindig van kedve a világnak úgy újítani, ahogy én akarom. Meg kell még tanulnom lassabbnak, még ennél is türelmesebbnek lenni, és el kell fogadnom, hogy mindennek eljön a maga ideje.

A belső békéd megtalálásában milyen mértékben játszottak szerepet a külvilágból érkező visszajelzések?

Bizonyos szempontból fontosak volt. Nagyon sokat tanultam például a generációkutató Steigervald Krisztiántól. Rájöttem, hogy teljesen normális dolog, hogy minden újabb és újabb generáció mást akar, ez pedig sokat segít nekem abban, hogyan is kell ezt a művészszakmát űzni. Bizonyos tekintetben megnyugodtam, hogy nekem nem feltétlenül kell azt a generációt megnyernem, akiket mondjuk Azahriah, vagy a hozzá hasonló fiatal zenészek meghódítanak. Igaz, eddig sem kellett hódítgatnom, mert akik velem akartak jönni, azok itt vannak velem a mai napig folyamatosan. Ez az a fajta visszacsatolás a külvilágtól, ami azt üzeni, jó az, amit csinálok. De ezt lehet még fejleszteni, én pedig innovatív vagyok, és abszolút nyitott az újra.

Sok minden érdekel, nem csak a zene. Például nyitni fogunk a nevem alatt egy tésztaműhelyt, és ott én fogok dolgozni, mert meggyőződésem, hogy a kétkezi munka nagyon jót tesz egy szellemi munkásnak. Nem mellesleg nagyon jó érzés, amikor a két kezed munkájának van gyümölcse, ráadásul azt az emberek hazaviszik az asztalukra, és megeszik. Ez is egy igen fontos jelzés a külvilágtól, hogy az emberek megeszik a főztödet. Ellenben más szempontból a külvilág visszajelzései nem annyira fontosak, hiszen nekem van egy nagyon erős és zárt privát életem. Ebbe egy ponton túl nem engedek senkit, és nem tárom fel az újságok címlapjain sem. Mi a férjemmel nem teszünk ki mindent Insta sztoriba, mert kell, hogy legyen egy olyan magánélet, amibe már a külvilág nem tud beleszólni.

Az is tudatos döntés a részedről, hogy több más híres és elismert művésszel ellentétben te nem vagy influenszer?

Rengetegen megkeresnek, de ha egy termékkel nem tudok azonosulni, azt nem tudom képviselni sem, hiába fizetnének érte. Vannak azonban együttműködéseim olyan cégekkel, amelyeknek a kiváló minőségű, igényes termékeit jó szívvel tudom ajánlani, mert azok vagy nagyon szépek, vagy nagyon tetszetősek számomra.

Mindig ilyen könnyen nemet tudtál mondani?

Nem. Nagyon sokáig éppen azért nem mondtam nemet, mert meg akartam felelni mindenkinek, és be akartam bizonyítani, hogy én egy szerethető, aranyos, simulékony és jó munkaerő vagyok, bármiről is legyen szó. A szeretetért, az elfogadásért sokszor teljesen elapróztam magam, és ebbe jól be is rokkantam lelkileg.

Ma már tudom, senki nem engedheti meg magának, hogy bárki kénye kedve szerint ráncigálja csak azért, hogy mások szeretetét, elfogadását kivívja.

Ha meghúzunk egy határt, és a méltóságunkat megtartjuk, akkor meg tudjuk tartani azt az egészséges távolságot a külvilágtól, ami egy ponton túl már nem enged belátni az életünkbe, és így meg tudjuk tartani az erőnket. Ezért nem kell kiteregeni a magánéletünket, és úton-útfélen mindenre reflektálni, mindenhez véleményt fűzni. Ezzel egyúttal önkritikát is gyakorlunk, és többet foglalkozunk azzal, amivel kellene, vagyis saját magunkkal. Nekem ez már automatikusan megy, már nem kell különös erőfeszítést tennem annak érdekében, hogy nemet tudjak mondani. Természetesen vannak olyan ügyek, amikor én is kikérem mások véleményét. Szerencsére van mellettem egy nagyon jó társ, aki okos, tapasztalt és jól látja a dolgokat. Ő a férjem. Hála Istennek csak oldalra kell fordulnom, és azt kell kérdeznem: te mit csinálnál? És azonnal mondd három olyan tanácsot, amit tökéletesen tudok kamatoztatni az életben.

Elmondásod szerint nagyon sokat változtál. Amikor az ember változik, változik a világnézete is, és ezzel együtt automatikusan megváltozik az a kör is, amelyik őt körülveszi. Mit vettél észre hogyan változott, alakult a baráti köröd?

Régebben sok volt körülöttem az úgynevezett slepp, de ők már lemorzsolódtak. Ma már ki tudom mondani, hogy fiatalabb koromban szeretetkoldus voltam, aki nagyon meg akart felelni azért, hogy szeressék, hogy elfogadják. Mindig azt gondoltam, nekem valamit produkálnom kell azért, hogy barátaim legyenek, hogy az alapvető emberi értékek mellett extrákra is szükség van. De a neveltetésből is adódott az a hierarchikus gondolkodás, hogy a családban mindig a legidősebbnek, vagy a férfinek van igaza. Sokáig azt éreztem, ha igazán önmagam vagyok, akkor azzal csak zavarok másokat. De én nem akartam zavarni senkit. Mindent megtettem, csakhogy szeressenek. Ma már egyáltalán nincs ilyen kényszerem. Érdekes, hogy idén döbbentem rá igazán, hogy vannak olyan visszatérő emberek az életemben, akiket elhanyagoltam olyanok miatt, akikre nem kellett volna energiát fordítanom. Az odaadó énem megmaradt, de most már olyanok felé fordulok, akik valóban megérdemlik és értékelik a figyelmemet. Igazán jó érzés, hogy ismerem önmagamat, és tudom, pontosan mire van szükségem. Ehhez azonban rengeteg belső munka kellett.

Ha tetszett a cikk, ez is tetszeni fog: kattints, és olvasd el Balsai Mónival készült interjúnkat is!

Fotó: Boldog Attila