Hosszabb szünet után tértél vissza az alkotáshoz. Milyen volt újra ecsetet ragadni? Jöttek azonnal az inspirációk, vagy meg kellett erőltetni magadat, hogy újra képes legyél művészi teljesítményre?
Két lányom van, Émi és Mila, 8 és 6 évesek, az első hat évben szinte kizárólag velük foglalkoztam. Nem volt könnyű időszak abból a szempontból, hogy az alkotás háttérbe szorult, de tudatos döntés volt: akkor azon volt a fókuszom, hogy ők biztonságot, figyelmet és jelenlétet kapjanak. Nem alkottam klasszikus értelemben, de közben rengeteget tanultam róluk és magamról is. A kreatív energiák nem tűntek el, csak átalakultak: a mindennapokban, a játékban, a közös rajzolásban, mesélésben jelentek meg. Azt akartam megadni nekik, hogy merjenek önmaguk lenni, kíváncsiak maradjanak, és természetes legyen számukra az önkifejezés.
Azt érzem, hogy ettől nyitott, érzékeny, kreatív gyerekek lettek. Később, amikor már engedte az idő és az energia, lassan, fokozatosan visszatértem az alkotáshoz, eleinte otthon, grafikai munkákkal. Most már azt érzem, hogy ez a két időszak nem elvette egymástól az energiát, hanem egymást erősítette. Már nagyon vártam, hogy újra alkothassak. Egyáltalán nem volt nehéz visszatérni, az inspirációk szinte azonnal jöttek.
Inkább az okoz kihívást, hogy annyira magával ragad az alkotás, hogy legszívesebben minden szabadidőmet ennek szentelném.
Mit adott neked művészi szempontból az a jó pár év, amit az anyaságnak szenteltél?
Az anyaság évei alapvetően formálták a gondolkodásomat. Ráébresztettek arra, melyek az igazi értékek az életben, és ez a visszahúzódóbb, elmélyültebb időszak segített eljutni az őszinte mondanivalómhoz. Sok kérdés foglalkoztat mostanában: miért gondoljuk, hogy nekünk, embereknek minden alanyi jogon jár a világon, és miért nem vagyunk képesek hosszú távon gondolkodni? Nagy hatással van rám Csányi Vilmos szemlélete is, aki szerint, ha egy viselkedést meg akarunk érteni vagy változtatni rajta, annak evolúciós gyökereit kell megvizsgálnunk.
A mostani kiállításod középpontjában az ember és a természet viszonya áll. Volt-e egy, vagy több bizonyos esemény, ami miatt úgy érezted, mélyebben kell foglalkoznod vele és a művészetedbe is bele kell hoznod?
Gyerekkoromtól kezdve erős kapcsolatom van a természettel. Édesapámmal sok időt töltöttünk az erdőben, horgásztunk, és az élővilág tisztelete mindig természetes része volt az életemnek. Éppen ezért mély fájdalommal tölt el mindaz, ami ma a környezetünkkel történik. A világ továbbra is a folyamatos növekedést, a profitot és a hatalmat helyezi előtérbe, miközben egyre jobban eltávolodunk a valódi értékektől. Senki sem a bankszámláját akarja látni utoljára a halálos ágyán, jó lenne erre nem akkor ráébredni.
Az anyaság ezt a felelősségérzetet még tovább erősítette bennem. Fontosnak érzem, hogy ez a szemlélet másokban is megszólaljon, mert a gyerekek egyre kevesebb időt töltenek a természetben, aminek már most is és a jövőben is komoly következményei lesznek. Hiszek abban, hogy újra meg kell tanulnunk szimbiózisban élni a környezetünkkel, mielőtt az emberiség végleg elszakad tőle.
A képeiden különböző állatok is szerepelnek, furcsa pózokban, irreális méretekben. Mi alapján választottad a fajokat és miért ilyen módon ábrázolod őket?
Többnyire kihalófélben lévő állatfajokat választok – sajnos egyre bővebb a „merítési lehetőség”. Fontos számomra, hogy legyen bennük valamilyen antropomorf vonás, mert így az emberek könnyebben tudnak érzelmileg kapcsolódni hozzájuk. A képeimen gyakran irreális, a valóságnál nagyobb méretben jelennek meg: ezzel szeretném hangsúlyozni, hogy semmivel sem kevésbé értékesek, mint mi magunk.
A képeid igazán részletgazdagok, vannak olyanok, ahol az állatok szemére fókuszálsz. Mit látsz bennük?
Minden élőlénynek ugyanolyan értéket tulajdonítok a Földön. Szomorúsággal tölt el, hogy sokaknak ez egyáltalán nem számít. Nemrég az MKE doktori karán megkérdezték tőlem: „Tényleg ennyire fontosak neked a békák?” Igen, fontosak, és az összes többi élőlénynek is annak kellene lennie, ha másoknak is legalább ennyire számítanának, talán nem tartanánk itt.
A másik jellegzetes témád az autópályák, a 21. századi életünk egyik szimbólumai. Ezek hogyan illenek a művészi hitvallásodba? Mit szimbolizálnak?
A koncepcióm egy olyan disztópia, ahol a természeti tájképek átadták helyüket a mesterséges látványnak. Ez nagyon jellemző a mai világunkra, ahogy az ember átveszi az uralmat a Föld területei fölött. A vizuális ábrázolásom központi eleme a kihalófélben lévő állatok megjelenítése egy mesterséges tájban, utalva folyamatos életterük csökkenésére. Az út az áthaladás metaforájaként jelenik meg. A műalkotás az autópálya és a leegyszerűsített terek közötti párbeszéd egyedi perspektíváit ragadja meg, a realizmust és az absztrakciót ötvözve. A képeket egy világító, foszforeszkáló anyaggal festem, meghatározott helyeken, ahol a perspektíva igényli. A festék sötétedésre kezd világosodni, szinte világítani, azt a hatást keltve, mintha éjszakai fényviszonyok között szemlélnénk a képeket.
Szerinted milyen érzésekkel távoznak a kiállításod látogatói? Milyen üzenetet szeretnél átadni nekik?
Azt szeretném, ha a látogatók nem megnyugvással, hanem kérdésekkel távoznának. Ha egy pillanatra kényelmetlenné válna számukra az, amit addig természetesnek vettek. Szeretném, ha felébredne bennük a felelősségérzet, és rájönnének, hogy a környezet pusztulása nem valahol máshol történik, hanem körülöttünk és bennünk. Az üzenetem az, hogy nincs „túl kicsi” cselekedet: mindannyian döntünk nap mint nap, és ezek a döntések formálják azt a világot, amiben élünk.
Mi lesz a képek sorsa a kiállítás után? Amikor festesz, elképzeled, hogy egy-egy alkotás valakinek a lakásába, irodájába, gyűjteményébe kerül?
A képek számomra nem zárulnak le a kiállítással. Inkább egy új állapotba kerülnek. Érdekel, hogyan élnek tovább más terekben, más kontextusokban, és milyen párbeszédet kezdenek azokkal, akik nap mint nap együtt élnek velük. Festés közben nem konkrét falakat vagy enteriőröket képzelek el, hanem egy találkozást: azt a pillanatot, amikor valaki felismer benne valamit, amihez személyesen kapcsolódik. Ha egy kép végül egy lakásba, irodába vagy gyűjteménybe kerül, számomra az azt jelenti, hogy tovább hordozza azt a kérdést vagy feszültséget, amivel megszületett.
Neked melyik a kedvenc festményed?
Nincs konkrét kedvencem, minden képemben mást szeretek. Ha mégis választanom kellene, talán a disznódelfines munkám áll a legközelebb a szívemhez. A ceteket különösen szeretem az intelligenciájuk és misztikus életmódjuk miatt – társadalmi rendszereik sok szempontból hasonlítanak a miénkhez, és mindig lenyűgöz, ahogyan egymással kapcsolatban állnak.
Ízelítő a kiállítás képeiből
Rücskösfarkú disznódelfin – Különlegessé az igazi, őszitne mosolya és magas inteligenciája teszi. A legfrissebb becslések szerint nagyon kevés példány maradt belőle, mindössze kb. 10-30 egyed élhet ma a vadonban. A számuk évről évre csökken a veszélyes halászati hálók és élőhelyvesztés miatt, ezért ez a faj tényleg a kihalás szélén áll.
Cochranella spinosa – A békáknál találtam meg azt az emberi hangulatot, amit a képeimen keresek. Tekintetük elmerengő, mintha a távolba meredve éppen az univerzum nagy kérdéseire próbálnának választ találni. Érdekes módon integetnek egymásnak is, ami szintén emberi gesztusra emlékeztet, és ezt a finom párbeszédet igyekszem a művészetemben megörökíteni.
A Laysan albatrosz (Phoebastria immutabilis) – Egy különleges madár a Csendes-óceán északi részein, főleg a Hawai-szigeteken fészkel. Ezek a madarak hosszú életűek, hűségesek párjukhoz, és elképesztő távolságokat repülnek élelemért. Sajnos a faj egyik legnagyobb problémája a műanyagszennyezés. A szigeteken található fészkekbe gyakran műanyag darabok kerülnek, amelyeket az albatroszok tévesen tápláléknak hisznek.
Ezek a darabok gyakran a fiókák gyomrába kerülnek, ami súlyos egészségügyi problémákat okozhat, vagy akár a halálukhoz vezethet. Ez a faj tökéletes példája annak, hogyan hat az emberi felelőtlenség a természet finom egyensúlyára, miközben az albatroszok kitartása és gondoskodása a kicsinyeikről a természet szépségét és összetettségét is megmutatja.
Life in plastic – Azt látom, hogy a gyerekek mesterséges környezetben nőnek fel, távol a valódi természettől, másrészt azt is, hogy a szennyezés és a hulladékhatások már rájuk is kihatnak. Ezzel szeretném felhívni a figyelmet a felelősségünkre és arra, hogy milyen világot örökítünk át a következő generációnak.
Hajas Luca United Colors of Change című kiállítása március 5-től tekinthető meg a Hybridart Space-ben.
Fotó: Hajas Luca
