Amikor a trauma átveszi az irányítást
Szó szerint a saját bőrömön tapasztaltam, milyen, amikor annyira rabjává válunk egy érzésnek, hogy az beárnyékolja a mindennapjainkat és tönkreteszi a kapcsolatainkat. Egy magányos zarándokutat jártam, amikor a hosszas, monoton séta során egymás után rohantak meg a felismerések a gyermekkorból hozott traumákról, a szüleimmel való kapcsolatomról, saját magamról. Olyan volt, mintha kinyílt volna a harmadik szemem, miután lepörgött előttem a saját életemről szóló Monty Python film. Groteszk, korábban semmihez sem fogható érzés kerített hatalmába, egyszerre sokkolt, szabadított és oldozott fel.
Nem tudtam eldönteni, hogy örömömben zokogjak vagy fájdalmamban nevessek. A szörnyű emlékek ellenére úgy éreztem, újjászületek, és ez iszonyatos energiával töltött fel. Miután hazatértem, minden áron újra és újra át akartam élni ezt a felismerésekkel járó impulzust. Annyira elvakított az iránta érzett vágy, hogy nem találtam már örömet a hétköznapokban, mert semmi nem volt képes kiváltani azt az eufóriát, ami a séta közben rámtört. Elérhetetlen rögeszmévé vált. A szeretteim nem ismertek rám, eltávolodtak tőlem, én pedig szép lassan egyedül maradtam a szorongásommal.
Megéri formába önteni a félelmeinket
Zétényi Anna pszichológus szerint önmagunk és saját belső világunk megismerésének remek eszköze lehet az, amikor a megéléseinket, érzelmeinket, megtapasztalásainkat valamilyen formában megjelenítjük, kifejezzük, például naplóírással, festéssel, agyagozással vagy akár mozgással, tánccal.
„Ha a korábban megfoghatatlannak vélt érzelem, trauma, belső szorongás arcot, megnevezést, színt, hangot – vagy bármilyen számunkra értelmezhető formát – kap, ezáltal láthatóvá válik, így el tudunk kezdeni vele dolgozni. Ha pedig az alkotásunktól egy kicsit eltávolodunk – akár térben, akár időben –, érzelmileg már nem leszünk annyira bevonódva az élménybe, és így külső szemmel is ráláthatunk a saját belső folyamatainkra.”
Tetovált traumám
Ez az állandósult belső feszültség – amit nem tudtam megnevezni – végül formát öltött bennem, és rátetováltattam a hátamra. Eldöntöttem, hogy „kiteszem a bőrömre” az élményt, mielőtt felemészt, így velem maradhat – hiszen rengeteg felismerést hozott –, de többé nem mardoshat belülről.
Tetoválás közben arra koncentráltam, hogy „kikerül belőlem” az élmény. Megértettem, hogy amit akkor, a sétán éreztem, az valójában egyfajta érzelmi feloldódása volt a gyermekkori traumáknak. Rájöttem, hogy nem éri meg tovább hajszolni ezt az élményt, hiszen beteljesítette a feladatát, ott és akkor megvolt a helye és a funkciója. Azóta igyekszem befogadni az új élményeket, és nem a boldogság fokmérőjeként tekinteni arra az eufóriára, mert ha mindent ahhoz mérnék, valószínűleg sosem leszek „elég” boldog.
Megfoghatóvá tenni a megfoghatatlant
„A festményünk, a naplónk vagy jelen esetben a tetoválásunk a belső világunk egyfajta lenyomataként, mint egy tükör vagy reflexiós felület, olyan titkokat árulhat el önmagunkról, amelyek korábban észrevétlenek maradtak számunkra. Ha később leülünk az alkotásunkkal szemben és elkezdjük elemezni, felfedezhetünk olyan mintákat, összefüggéseket, melyeket megértve és elfogadva javíthatunk életminőségünkön és kapcsolati világunkon” – véli a szakember.
Tehát ahhoz, hogy a bennünk mélyen gyökeret vert problémán tudjunk dolgozni, segít, ha előbb külsővé tesszük és formát, nevet adunk neki. Mindegy, hogy írás által vagy valamilyen alkotáson keresztül, a lényeg, hogy a probléma, érzés vagy élmény, amire nem találunk szavakat, végül számunkra értelmezhetővé, kézzelfoghatóvá váljon. Mert ha vannak már rá szavaink, tudunk róla gondolkodni. Ha pedig tudunk róla gondolkodni, észrevehetjük a megoldásához vezető utat.
Fotó: Anna Shvets, cottonbro studio / Pexels
Tetszett a cikk? Ez is tetszeni fog!
Jóérzés a kivarrt bőr alatt – Interjú Borbás Róbert tetoválóművésszel
