hirdetés
Amikor a szerkesztőmmel a heti témákat egyeztettük, azt gondoltam, csatlakozom a tervezett, gyászról szóló cikksorozathoz, az elmúlt hónapok történései miatt rengeteg érzés kavarog bennem. Azt gondoltam, majd csak úgy ömlenek belőlem a mondatok, amikor leülök a gép elé, hogy megírjam a cikkemet, de ugyanazt a bénultságot éreztem, amit már hónapok óta érzek.
Anyát a nyáron veszítettük el. Súlyos beteg volt. Hirtelen ment el, és azóta is úgy érzem, mintha egy láthatatlan burok dermedt volna rám, amelyre apró lyukakat vagyok csak képes fúrni, hogy levegőhöz jussak.
Anya úgy ment el a világból, hogy kilenc hónappal korábban született meg az unokája – a fiam.
Még a postpartum rám ereszkedő ködében jártam a kórházba hozzá. Még fejtem az anyatejet, de már dolgoztam is. A találkozásaink egyre megfoghatatlanabbak lettek. Úgy emlékszem, mintha tejüvegen keresztül kerestem volna anya tekintetét minden alkalommal. Abszurd szerepcsere: mosdatom, mert már ő a gyerek. Én meg a robot, aki nem érez, nem akar érezni, nem akarja elhinni, tudomást venni arról, hogy az anyja éppen haldoklik, végérvényesen elmúlik.
Csak csinálni kell: újra beszélni az orvossal, hívni a másikat, kiharcolni a jobb ellátást, és akkor minden rendben lesz, meggyógyul a gyógyíthatatlanból, ez a magyar egészségügy, hát ez elképesztő, de vigyünk be fotókat anyának, főleg az unokájáról, az biztosan segít majd.
A szívem egy ponton megszakadt. Egy évben átélni egy régóta várt kisbaba megszületését, és szembenézni a szülési traumával önmagában is sok. Úgy érzem, egészen mostanáig nem volt képes elfogadni a tudatom, hogy anyám nincs többé. Beszélek az érzéseimről, igyekszem feldolgozni őket, de a gyász ennél több. Volt, hogy pár hónappal anyám halála után valaki azt mondta, hogy már fel kellett volna dolgoznom az elvesztését. Pedig a gyásznak nincs lejárati határideje, és még mindig csak az elején járok annak az útnak, amelynek a végén el kell fogadnom: nincs többé az a személy, aki engem a világra szült.
Tudtad, hogy az anyák egész életükben őrzi a gyerekük sejtjeit a saját testükben? Anya halálával belőlem is megszűnt egy rész – biológiailag is.
Nehéz, komplikált kapcsolatunk volt. Csak az utolsó években kapott szárnyra a fiam születésével. Ezentúl ki hallgat meg, ha órákon keresztül teljesen jelentéktelen dolgokról bszélek? Ki tudja megcsinálni azt a retro melegszendvicskrémet, amit imádok? Senki. A bennem élő gyerek, anyám lánya is meghalt, nem leszek többé senkinek sem a lánya.
Felnőtt nőnek kell lennem, anyának.
Néha az az érzésem, anyám megvárta, hogy én is anya legyek, így mert itt hagyni, mert látta, hogy megérkezett az életembe az a fajta szeretet, amivel nemcsak túlélek ebben a világban, hanem képes vagyok általa beölteni a lelkemben azt az űrt is, amit hosszú évek óta nem tudtam máshogyan.
Az anya nélküli énemmel éppúgy most ismerkedem, mint az anyasággal – amihez nagyon hiányoznak egy idősebb nő bölcs tanácsai. Anyám feltétel nélküli szeretetére mindennél nagyobb szükségem lenne ahhoz, hogy feltétel nélkül szerető anya lehessek. Ő viszont nincs itt, ezért néha elképzelem, máskor meg érzem, hogy megfogja a kezemet. Ha magamban felteszem a kérdést, mit tenne ő, szinte mindig választ kapok, pedig éltében nagyon sokszor nem találtuk a közös hangot. Halálával az ő esszenciáját a lelkem egy támogató belső erővé gyúrta, ami valós élményekből, idealizált anyaképből, egy fantáziából táplálkozik és ad válaszokat újra és újra, amikor magányosnak és elveszettnek érzem magam.
A gyászmunka, a holmijának az átnézése még vár rám. A gyerekkorom eseményei mostanában kezdtek diavetítés-szerűen leperegni előttem, én pedig a tőlem megszokott, ellentmondást nem tűrő kíváncsisággal és türelmetlenséggel szeretném újra felfedezni, milyen ember is volt anyám. Rokonok sajnos nem tudnak ebben segíteni, de ez talán nem is baj, a saját narratívám sokkal izgalmasabbnak tűnik.
Mit várok ettől?
Sokan nem értik, miért bolygatom múltat, hogyan kapcsolódik ez ahhoz, aki ma vagyok. Hogy ne kapcsolódna? A múlt tényeivel közelebb kerülök önmagamhoz, egy nagyon fontos kérdésre keresem a választ tudattalanul is: vajon szerethető vagyok?
Látni kibontakozni az emlékeimből, hogy mi történt anyámmal, ami miatt nem tudott az a szülő lenni, akinek kellett volna lennie, ami miatt nem tudta megcáfolni, hogy nem az én hibám, hogy nem volt ideális anya. Szeretném látni a sebeit. Kik bántották? Ki hanyagolta el? Miért nem húzott határokat? Miért dolgozott annyit? Hová, ki elől menekült? Az ő fájdalma az enyém is, amit addig cipelek magammal, míg az össze nem roppanok alatta, vagy míg nem kapom meg a válaszokat, és leveszem végre a vállamról a nő felmenőim évszázados traumáit.
Anya halála arra tanított, az életnek, minden, amit adottnak veszek, gyorsan vége lehet. A kisfiam elkísér ezen az úton és folyamatosan arra emlékeztet, hogy az élet nemcsak fekete-fehér, a két szín között olyan sok árnyalat van, hogy felfogni sem tudjuk, éppen mennyi, de mennyi jó történik velünk.
Éljünk. Éljetek. Tudom, ha megkérdeztem volna anyát, mit tett volna másképp, ha tudja, meg fog halni, azt válaszolta volna: minden lehetséges percét velünk töltené. És néha ezt kell elgyászolni: hogy nem csinálta másképp – pedig pontosan tudom, hogy akarta.
Fotó: Pexels
Tetszett a cikk? Ez is tetszeni fog!
hirdetés
