hirdetés
Interjú dr. Almási Kitti szakpszichológussal
Az Elvarratlan szálak című könyve kapcsán beszélgetett de. Almási Kittivel Szente Lulu. Többek között belső kihívásainkról, saját magunkhoz fűződő viszonyunkról, valamint társadalmunk lelki és pszichés állapotáról kérdezte a szakpszichológust.
Részlet az interjúból:
Elvarratlan szálak. Miért esett a választásod pont erre a témára?
Néha a saját életemből vagy a rendelőben tapasztalt példákból merítek, hogy mi okozza a legtöbb nehézséget az embereknek. Önismereti csoportokon gyakran előkerül a szakítás témája, az emberek nem tudják megmagyarázni, miért ért véget a kapcsolatuk. Bár vannak előretolt magyarázatok, mint az eltávolodtunk egymástól vagy barátok lettünk, de hogy valójában mi váltotta ki a szakítást, azt már nehezen tudják megfogalmazni. A ghosting is gyakori jelenség, ami nyitott sebeket hagy maga után, sokan nem tudják megfelelő polcra tenni, lezárni és ez erős szorongást gerjeszt. Jellemzően viszont egy fájó konkrétum sokkal könnyebben feldolgozható mint egy kétségekkel teli bizonytalan érzet. Egy pszichológus számára elkerülhetetlen, hogy foglalkozzon az elvarratlan szálakkal, idővel mindenki szembesül azzal, hogy van valamilyen nyitott seb az életében, amit még nem tudott lezárni.
Benned milyen elvarratlan szál jött felszínre?
A történet személyes része, hogy egy ismerősöm valóban bántó volt velem valamivel kapcsolatban és eltávolodtunk, jó ideig nem beszéltünk. Később ő keresett meg, hogy bocsánatot kérjen, és bár nem volt túl szoros a kapcsolatunk, ez a találkozás nagy megkönnyebbülést hozott nekem. Az volt a meglepő, hogy azt gondoltam, ez egy teljesen mellékes szál, mert tényleg nem volt központi téma az életemben, és mégis nagy teher esett le rólam. Olyan, mintha blokkolna benned egy energiamennyiséget az, ami tisztázatlan, és mikor már tudod, hogy mit miért csinált a másik, vagy legalább megbánta, a blokk megszűnik, és ez végtelenül felszabadító. Mára már nem kell rá nehéz szívvel gondolnom, nem kínos összefutni. Így lett szemem a témára. Ha egy ilyen „mellékes” szál ekkora megkönnyebbülést tud hozni nekem, akkor érdemes számba venni, hogyha valaki például a saját szüleivel vagy a testvérével nem beszél, azok feloldása milyen pozitív megéléssel társul.
Vannak, akik kevésbé igénylik a lezárást, míg mások képtelenek túllépni egy adott helyzeten enélkül. Te hogy látod ezt?
Valójában a szorongás csökkentését szolgálja, hogy legyen valami lekerekítése egy ügynek, kapjon valaki konkrét válaszokat, mert nem tud mit kezdeni azzal, hogy szabadon lebegnek benne ezek a lezáratlan, átláthatatlan, kétértelmű dolgok. A szorongást a magas lezárási igényű emberek úgy akarják csökkenteni, hogy kevesebb alternatívát mérlegelve inkább gyorsan döntenek, ami nem minden esetben vezet jó kimenetelhez. Az jut eszembe, amikor egy feszült helyzetben ki akarnak préselni egy választ egy olyan emberből, akiben az még meg sem fogalmazódott. A türelemnek szerintem nagyon nagy jelentősége van. Sajnos azonban ha valaki erősen szorong, és abban az átmeneti időben, amíg nem kap választ a nyomasztó kérdésekre, olyan belső félelmei lobbannak föl, amivel nem tud mit kezdeni, akkor képes lehet annyira préselni a másikat, hogy valószínűleg egy rosszabb választ kap végül. Az ilyen típusú emberek, ha hirtelen elfordul tőlük valaki, a szokásosnál is többet szenvednek, jellemzően inkább konfrontálódnak a magyarázat érdekében, nem pedig kivárnak.
Olvasd el a teljes interjút!
Interjú Haumann Máté színművésszel
Haumann Máté a kihívásokra megoldandó feladatokként tekint – akkor is, ha megrémítik őt. Az Oppenheimer című filmben is feltűnő színművész Tóth Olivérnek többek között a színművészet erejétől, az egymásért való kiállás fontosságáról és önmarcangolásról mesélt.
Részlet az interjúból:
Mit ér egy színművész a nemzetközi vizeken, ha magyar?
Nem annyira nemzetiség, mint inkább személyiség kérdése. Van abban valami különleges, amikor egy európai színész Amerikában próbál szerencsét. A saját kultúránktól eltérő vidékről érkező embert mindig érdekesnek találjuk. Én így vagyok például az orosz színművészekkel, akiket többségükben rendkívül elmélyültnek és őszintének érzek. Ha a legutóbbi film, az Oppenheimer irányából közelítek, amelyben szerepeltem, akkor annyit mondhatok, hogy noha a rendező, Christopher Nolan magyar színészt keresett Szilárd Leó szerepére, a lényeg az volt, hogy a színész jó legyen. Az, hogy magyar vagyok, csak hab volt a tortán. A sikerhez hozzájárult a casting-videó is, amelyet egy kedves barátom, Pater Sparrow (eredeti nevén Verebes Zoltán magyar filmrendező, látványtervező – a szerk.) készített.
Nem szándékozom kifejezetten a magyarságomra építeni a karrierem. Ugyanakkor szívesen őrzöm annak misztikumát, hogy honnan származom. Az adottságaimnak megfelelően szeretnék minél többféle figurát eljátszani. Játszottam már amerikai karaktert Adrien Brody mellett a Houdini című tévésorozatban, Rami Malekkel a Pillangóban, angol szerepet Keira Knightley mellett Muffat grófként a Colette-ben vagy Az utolsó királyságban is.
Mindezek figyelembevételével hazai vagy nemzetközi megítélés alá kell esnie a teljesítményednek?
Az a fontos, hogy mindig lelkiismeretesen végezzem a dolgom, igyekezzem a saját kereteimen belül a legjobbat nyújtani. Kéri Kitty rendezett a Soproni Petőfi Színház legújabb, Pacsirta című darabjában. Régóta ismerjük egymást, ezért tudta rólam, hogy például a szövegtanulás nagyon hosszas procedúrát jelent számomra. Mérgelődtem is a próbafolyamat során. Azt mondta, annyira precízen szeretek dolgozni, hogy amíg számomra nincs minden tökéletesen a helyén fejben és szívben, addig úgyis bakizni fogok a szövegemben. Igaza volt. Nem hiszek abban, hogy színészként elegendő egy általános érzéssel leöntenem azt, amit éppen meg szeretnék jeleníteni.
Mit gondolsz arról a kritikáról, amely szerint Szilárd Leó figuráját az Oppenheimerben nem belülről, hanem a külső elvárásoknak megfelelően építetted fel?
A karakter megformálásához – Szilárd Leó önéletrajzán túl – elolvastam az egész forgatókönyvet. Tisztában voltam a szándékaimmal, azzal, milyen üzeneteket szeretnék megfogalmazni. Ha nem lettek volna meg az alappontok a koordináta-rendszeremben, akkor egy légüres térben lebegett volna az egész szerepről alkotott elképzelésem. Ráadásul Nolan kifejezetten partner a színészek ötleteinek elfogadásában, de csak abban az esetben, ha látja, hogy felkészültek. Volt olyan jelenetem, amikor szabad kezet kaptam tőle. Voltak olyan javaslataim is, amelyeket megfogadott, és a film végső verziójában is benne maradtak. Semmilyen megfelelési kényszer nem volt bennem. Természetesnek vesszük, hogy a hattyú egy gyönyörű madár, amely kecsesen siklik a vízen, azt viszont kevesen látjuk, milyen hihetetlen energiákat mozgat meg, ahogy tempózik a lábaival a víz alatt. Pontosan tudtam, milyen fontos állomása ez a pályámnak, amelyet – azt hiszem – képes voltam a helyén kezelni.
Emlékszem, éppen kiléptem a lakásom ajtaján, átsétáltam a sötét kerten, amikor megcsörrent a telefonom, és az ügynököm közölte, hogy megkaptam Szilárd Leó szerepét Christopher Nolan új filmjében. Kértem két percet. Visszasétáltam a lakásba, kihangosítottam a telefonom, hogy hallja az akkori párom, aki azóta már a feleségem. Ezután kibontottunk egy üveg pezsgőt, és ünnepeltünk. Ahogy kiürítettük a poharainkat, már azon elmélkedtem, vajon mi lesz a következő lépés.
Olvasd el a teljes interjút!
Interjú Zsiga Melinda kick-box bajnokkal
Zsiga Melinda élete olyan megpróbáltatásokkal kezdődött, amelyekhez foghatóval sokan sosem találkoznak. Állami gondozásban nőtt fel, első nevelőszülei bántalmazták. Hiába indult hátrányból, megmutatta a világnak, hogy kellő kitartással, a határ csak a csillagos ég lehet. Mára kick-box bajnokká, sikeres modellé és edzővé vált. Zahorján Ivettnek sportsikerei mentális egészségről, testképváltozásról és társadalmi szerepvállalásairól mesélt.
Részélet az interjúból:
Küzdelmes évek vannak mögötted minden tekintetben, sportolói karrieredet egy sérülés is beárnyékolta. Mit gondolsz, hogyan voltál képes kitartó és tudatos maradni ezekben az időkben?
Úgy költöztem fel Pestre, hogy itt majd válogatott kézilabdás lehetek. Minden álmom, vágyam ez volt. Azonban ahogy elkezdtem az edzéseket, olyan sérülést szereztem, amit addigi életem folyamán soha: a bal térdemben elszakadt a keresztszalag. Ez tipikus kézilabdás sérülés igazából, rutin műtétnek mondható, fel is épülnek belőle a versenyzők. A gond az volt, hogy ez augusztusban történt, én viszont csak decemberre kaptam műtétre időpontot. Bennem egy világ omlott össze, iszonyatosan szomorú, csalódott, magatehetetlen voltam és szorongtam. Sportsuliba is jártam, de ott sem megmutathattam meg, hogy mit tudok. Edzésre sem járhattam, így a csapatba se tudtam beilleszkedni, nem válhattam igazi csapattaggá. A műtét után ráadásul még plusz hat hónap rehabilitáció várt rám. Ez egy elég fájdalmas időszak volt minden szempontból. Mivel nem akartam teljesen edzés nélkül maradni, elkezdtem edzőterembe járni és súlyozni. Talán ez egy kis pluszt adott akkoriban. Mivel tudtam, hogy jó játékos vagyok, iszonyatosan vártam, hogy végre visszamehessek a csapathoz, és megmutassam, mit tudok. Ez nagyon motivált. Végül máshogy alakult, de ezek a gondolatok ott, akkor nagyon jó hatással voltak rám.
Hogyan jött az életedbe a kick-box?
A kézilabda után boxolni kezdtem. Aztán 2015 őszén kerültem a 3. kerületi Kiscelli Küzdősport Club termébe, a Vásony tesók (Marci és Feri) invitálására. Zsákos, erőnléti edzések tartására hívtak edzőnek pont abban az időszakban, amikor elhatároztam, hogy befejezem az ökölvívást. Marcikénál kick-box edzéseket tartanak, tehát a lábat is használni kell. Mondtam nekik, hogy én boxoló vagyok, így nem tudok kick-box edzéseket tartani. Azt mondták, nem gond, jöjjek csak. Persze így adott volt a dolog, hogy kipróbálom. Előtte orvossal is konzultáltam, azt mondta, ne csináljam. De hát nekem mondhatják! (Nevet.) Persze, hogy ki akartam próbálni. Feri megmutatta az alapokat, a kombinációkat. Tesztelte, mennyire vagyok szorgalmas, fogékony, kitartó. Emailben elküldte az alap kombinációsorokat, hogy megtanuljam, begyakoroljam, leárnyékoljam tükör előtt. Körülbelül négy hónap „kiképzés” után elmentünk az akkori edzőjéhez, hogy készítsen fel versenyekre. Úgy mentem oda, hogy én nem „idejárogatni” szeretnék, hanem versenyezni akarok. Az első edzésemen még a jobb kezemet sem sikerült megtalálnom, szóval szép bemutatkozásom volt, de nem adtam fel: eldöntöttem, hogy csak azért is versenyezni fogok. A box után furcsa volt, hogy lehet rúgni is, de már az elejétől kezdve imádtam.
2016-ban kisebb versenyeken, házi versenyeken, illetve még light contact kategóriában is indultam, mert nem akartak egyből bedobni a mély vízbe. Aztán 2017-ben itthon rendezték meg a vb-t, előtte volt a magyar bajnokság (ha a magyart megnyered, azzal kvalifikálod magad a világbajnokságon való részvételre). Még sosem indultam a WAKO, a legerősebb kick-box szervezet magyar OB-ján, de 2017-ben megpróbáltam és 52 kg-ban megnyertem. Nekem óriási dolog volt, hogy bajnok lettem, alig hittem el, hogy kvalifikáltam magam a vb-re. Nagyon készültünk a világbajnokságra: sok-sok edzésen vettem részt, odafigyeltem az étkezésemre, edzőtáborban voltam. Vártam, de iszonyatosan izgultam.
Hogyan alakult végül a meccs? Ha jól sejtem, ez volt életed egyik legnagyobb mérföldköve.
Visszagondolva, igen, rengeteget jelentett számomra. Emlékszem, hogy tényleg nagyon sokat készültem rá és sokat szenvedtem. Hozni kellett a súlyomat, ezért a szaunában ülve igyekeztem fogyasztani – na akkor a hátam közepére se kívántam a versenyt! Viszont amikor kiosztották a válogatott mezeket, oda meg vissza voltam. Otthon kiterítettem az ágyra és csak nézegettem. Hihetetlen volt számomra, hogy végre magyar mez lehet rajtam és képviselhetem az országot. Sosem felejtem el. Onnan, ahonnan én jöttem… Felemelő érzés volt, leírhatatlan!
Aztán a meccs előtt ez elillant! Úgy lesápadtam az izgalomtól, hogy mentőt akartak hívni hozzám. Aztán a második menet szünetében az mondta az edzőm, hogy életem eddigi legjobb bunyóját hozom, én pedig alig hittem el, hogy ezt mondja. Az utolsó menet legvége, a végső másodpercek nagyon megmaradtak bennem, ahogy ezt hallottam: „lábmunkázd ki, lábmunkázd ki, és megvan a meccs!” És én kilábmunkáztam, és meglett a meccs, az első világbajnoki kick-box mérkőzésem! Felugrottak hozzám a csapattársaim, szóltak a sípok, a dobok, megölelgetett az edzőm, a válogatott edző. Felfoghatatlan érzés volt, elhoztuk a vb harmadik helyét!
Olvasd el a teljes interjút!
Interjú Cser Zoltán buddhista tanítóval
Cser Zoltán közgazdásznak készült, miközben a barlangász és hegymászó szülők, a Mongóliában ásatásokat végző nagybáty hatására sokat olvasott a mongol és a tibeti kultúráról és csatlakozott egy buddhista rendszerű harcművészeti iskolához. Végül otthagyta az egyetemet, és beiratkozott az akkor induló A Tan Kapuja Buddhista Főiskolára, aminek ma ő a rektorhelyettese. Fejes Réka a buddhizmussal való kapcsolatáról beszélgetett vele.
Részlet az interjúból:
Mit gondolsz, a buddhizmus hogyan tudja megszólítani a 21. századi, nyugati embert?
Két aspektusa van, ami nagyon meg tudja érinteni a nyugati embert: az értelmen és a szabadságon való alapulás. Persze az értelem alapúság útja nem könnyű, egy olyan tükör, amibe kíméletlenül bele kell néznünk. Kőkemény önismeret. Észre kell vennünk a saját korlátainkat, hibáinkat, gyengeségeinket, majd a lehetőségeinket és az erőnket. Ez pedig az érzelmi intelligencia irányába mutat.
A szabadság tekintetében pedig van egy felszínes értelmezés, hogy bármit megtehetsz, hiszen nem ez az élet az egyetlen esélyed. Ez viszont azért nem igaz, mert a karma tanítása – az, hogy elfogadjuk, hogy minden, ami körülvesz bennünket, belőlünk fakad – egy nagyon mély felelősségérzetet kellene, hogy szüljön. Ennek van egy környezetvédelmi és egészségtudatos vonulata is. Ennek van egy környezetvédelmi és egészségtudatos vonulata is.
Illetve ott van a megszabadulás. Mitől kell megszabadulnunk? A romboló érzelmektől. A buddhizmus erre azt az utat ajánlja fel, hogy először meg kell értenünk az érezelmeink természetét, aztán el kell döntenünk, hogy kiengedjük vagy elfojtsuk ezeket. Ekkor jön képbe a középút tanítása.
A nyugati embereket még az is köti a buddhizmushoz, hogy nem egy autoriter alapú vallás. Az emberek nem szeretik a hierarchiát. Persze ha elmélyednek a buddhizmusban, azért ez valamilyen szinten itt is megvalósul, hiszen van tanító és van tanítvány. Viszont az utóbbi időben a hierarchikus kommunikáció helyett elindult egy hálózatos kommunikáció.
Mi okozta ezt a változást?
A planétánkon most egy értékrendváltás zajlik. A régi típusú értékrendek egyszerűen összeomlottak. Hogy ez miért történt, nem tudom. Sokan úgy gondolják, a globalizáció miatt, mások úgy, hogy a technológia velejárója. Kezd kialakulni az a hozzáállás, hogy mindenki ember.
Mit ad neked a buddhizmus?
Értelmet ad az életemnek. Nélküle üres lenne az életem. A másik, hogy jólesik a tudat, hogy az, amiben vagyok, csak egy élet a sok közül. Van időm, de azért felelősségem is van abban, ami a jelenben történik. Azt szoktuk mondani, hogy az összes olyan idő, ami nem a tudatosság jegyében telik, megy a levesbe. Az egyáltalán nem mindegy, hogy milyen minőségben él az ember.
Számomra a buddhizmus egy életmód. A gyakorlatokat úgy is hívják, hogy szoktatás: egy magasabb tudatállapot mozgás-, légzés- és tudati formát gyakoroljuk, amikkel egy minőségibb, bölcsebb, szeretettelibb létezéshez szoktatjuk magunkat. Elengedhetetlen a szorgalom és a tudatosság, hogy ezeket beillesszük a hétköznapjainkba. A nyugati ember számára ez nem olyan könnyű, de ha sikerül, egy idő után a részünkké válik a nem ártás, az együttérzés és a szeretet.
Olvasd el a teljes interjút!
Interjú Ónodi Eszter színművésszel
Hogyan kúszott be a tudatosság az ország egyik legismertebb színésznőjének életébe és a kedvenc egészséges ételei hogyan inspirálták Budapest egyik trendi éttermének séfjét? Többek között erről beszélgetett Ónodi Eszterrel László Krisztina.
Részlet az interjúból:
A színészek sokat használják a testüket a színpadon, nem mindegy, hogy milyen fizikai állapotban vannak, a nők esetében belép még a hiúsági faktor is. Te hogy állsz ezzel? Ha visszaemlékszel, mikor kezdtél el tudatosan figyelni magadra?
Nagyon sokáig viszonylagos lazaságban éltem, nem tulajdonítottam nagy jelentőséget az élet ezen részének. Valahogy azt éreztem, hogy ez egy felesleges színésznői allűr. Amikor tavaly betöltöttem az ötvenedik életévemet, akkor kattant be nálam, hogy talán eljött az idő a testemmel tudatosan foglalkozni. Kíváncsi voltam arra, ha egy picit változtatok az életmódomon, hogyan reagál rá a testem. Ezzel egyidejűleg a Katona József Színházban a Cseresznyéskert című darabban egy lelkileg labilis nőt alakítottam, úgy gondoltam, ennek a nőnek biztos jót tenne, ha kicsit vékonyabb lenne, mint amilyen akkoriban én voltam. Sokszor előfordult már velem, hogy egyszerűen bevonzottam dolgokat, akkor is így történt: arra lettem figyelmes, hogy egymástól teljesen független forrásokból egyre többektől hallok az időszakos böjtölésről. Amúgy is tavasz volt, a húsvéti böjt időszaka, úgyhogy arra jutottam, hogy én is szívesen kipróbálom. Szerettem volna letesztelni magam, bírom-e, meg hát amúgy is jó lett volna pár kilót ledobni.
És mit tapasztaltál, bejött neked az időszakos böjtölés?
Azért volt szimpatikus nekem ez a módszer, mert soha nem voltam egy reggelizős típus, nem esett nehezemre lemondani erről az étkezésről. Amikor elkezdtem, annyira jól ment, olyan jó éreztem magam tőle, hogy azóta is csinálom, immáron egy éve. Először valóban lement pár kiló, de nem az esztétikai szempont a lényeg. Olvastam, komoly orvosi bizonyítékok vannak arra, hogy az időszakos böjtölésnek milyen jótékony, egészségmegőrző hatásai vannak. Nemcsak az emésztésnek jó, de kihat a magas vérnyomásra, a szív- és érrendszerre, sőt még az agyi működésre is. Ha jól belegondolunk, teljesen logikus a magyarázat erre: amikor egész nap eszünk, napi 4-5 étkezés mellett a szervezetünk nem tud regenerálódni, mert folyamatosan az emésztéssel van elfoglalva. A böjtöléssel jót tesz neki egy kis pihenés.
A táplálkozás mellett a rendszeres mozgás is fontos az egészség megőrzéséhez. A sportolást, ugye, nem 50 évesen kezdted el?
Kislányként nekem a különóra nem az edzés volt, hanem a zongoraóra, a rajzszakkör, úgyhogy a sportolással igencsak későn ismerkedtem meg. Nem is szerettem mozogni, emlékszem a tornatanárnőm szó szerint visszarúgott a medencébe, mert nem tudtam megtanulni a gyorsúszás hármas levegővétel technikáját. A rendszeres mozgás kényszerből jött az életembe, akkor, amikor megkaptam a Meseautó főszerepét, és a rendező azt mondta, hogy a szerephez kicsit formába kellene hoznom magam. Elkezdtem róni a köröket a 30 fokos melegben a Margit-szigeten, pusztítóan rossz volt. De aztán egyszer csak megéreztem a légzés technikáját, s egyre örömtelibbé vált a futás. Ennek már idestova huszonöt éve.
Azóta imádok mozogni, bennem van a futás szeretete, lefutottam a félmaratont is. Nem mérem a sebességet, az számít, hogy minimum 40 perc, de inkább 40 és 60 perc között fussak egy huzamban. Az utóbbi időben elkezdtem úszni is, azt is szívesen csinálom és a városban kerékpárral közlekedek, sőt, ha időzavarba kerülök és nincs időm úszni vagy futni, kerülőúton tekerek be este a színházba és megteszek még néhány extra kilométert. Közben arra is rájöttem, hogy a mozgásnak nem csak a fizikai része nagyon jó, nekem ez legalább annyira szellemi kikapcsolódásról is szól.
Olvasd el a teljes interjút!
Tetszett a cikk? Kattints, és szemezgess tovább az interjúk között!
Kiemelt kép: Pexels / cocarinne
hirdetés
